Mikszáth Kálmán A BESZÉLŐ KÖNTÖS REGÉNY 1889 TARTALOM ELSŐ FEJEZET GONOSZ PRAKTIKÁK. PAPOKNAK AZ Ő NAGY KAPÓSSÁGUK MÁSODIK FEJEZET ÚJ FEŐBÍRÓ. ÚJ KÖRNYÜLÁLLÁSOK HARMADIK FEJEZET KÜLÖNÖS KÉSZÜLŐDÉSEK. ÁGOSTON KRISTÓF KÖVETSÉGE NEGYEDIK FEJEZET NÉGY REZEDASZÁLLAL ELINDULNAK VALA ÖTÖDIK FEJEZET A CSÁSZÁR ELŐTT. AZ ÉGI MÉRNÖK HATODIK FEJEZET A MEGCSÚFOLT VÁROS HETEDIK FEJEZET A DIKTÁTOR. KECSKEMÉT FÉNYKORA NYOLCADIK FEJEZET A MÁSIK KAFTÁNY KILENCEDIK FEJEZET AZ ÍTÉLET NAPJA A SZERZŐ UTÓSZAVA ELSŐ FEJEZET GONOSZ PRAKTIKÁK. PAPOKNAK AZ Ő NAGY KAPÓSSÁGUK Bolondok azok a városok, melyek arról panaszkodnak: »Sokat szenvedtünk; nálunk száz vagy kétszáz évig lakott a török.« Azok a helyek szenvedtek igazán, ahol se török nem lakott, se labanc, se kuruc, s a magok emberségéből éldegéltek, mint például Kecskemét, mert ahol a hadviselő felekből ott tartózkodék az egyik, ott csak egyik dominált, sarcolt, s a többiek oda se mertek szagolni, de ahol az egyik sem lakott, oda mind a három eljárt epret szedni. Egy nap a budai pasának szottyant kedve egy kis élésre vagy pénzre: »Nosza fiam, Dervis bég, írj a kecskeméti bírónak!« S ment nyomban a levél, melynek ékes stílusából nem hiányzott a »Fejetekkel jádzotok«. De nem másként járt el a szolnoki Muszta bég, zsákmányolván Ceglédet, Kőröst, Kecskemétet és a környékes falvakat. Minden áldott héten vetett ki rájok terheket, írván: »Ez úri levelet szerrül-szerre minden városba, faluba lóháton hordozzátok, különben ne cselekedjetek.« Számot tartott a jómódú városokra vitézlő Koháry Imre uram őkegyelme is, ki a császáriak részéről Szécsényből oszt vala rendeleteket, sőt a gácsi szolgabíró, nemzetes Darvas János uram őkegyelme se volt rest, rájuk üzenni, ha a kurucoknak kellett valami. S azoknak bizony mindég kellett. Ehhez járultak a szerte csatangoló tatár hadak, a kalgai szultán emberei és a különböző portyázó csapatok, melyek a saját szakállukra dolgoztak. Tessék ezekkel valamennyiökkel barátságos lábon élni! Kecskeméten már akkor is híres vásárok voltak. Ami a szemnek szép, a szájnak jó, azt mind halomra hordták ide a török, német és magyar kereskedők a félországból, s mindig szomorú vége lett a vásárnak, kivált a »kirakodónak«, mert midőn éppen javában folynék, felhő kerekedett a homokos úton, jött a kuruc, vagy a török, vagy egy labanc csapat, lecsapott, mint a villám, s megrakodva a legértékesebb holmival, köd előtte, köd utána, kámforrá vált. A keserű kortyokat pediglen nyelhette a nemes város, mert ha a török rabolta ki a sátrakat, akkor a labancok jöttek nagy kontóval a városra: fizesse ki a kereskedők kárát, vagy különben kő kövön nem marad belőle, ha a labanc rabolt, az is mindegy volt a szegény kecskemétieknek, mert akkor a kurucok és törökök követeltek kárpótlást az ő kereskedőik számára, s ez majd mindég ráment ezer aranyra. Hiába sóhajtozott Szűcs János főbíró uram, kétségbeesve döfködvén botjával az anyaföldet: – Honnan vegyük, honnan? Hiszen nem a körmöci aranybánya ez itt alattunk, vitézlő uraim, hisz ez csak homok, le egészen a pokolig. Végre is lehetetlen volt tűrni, megtanácskozták a dolgot a nagyfejű emberek, s felcihelődtek a nádorhoz, ki is Fekete Pál uram elbeszélése szerint nagyon elkedvetlenedett, mikor előadták, hogy egy kérésök lenne: – Csak valami nagyot ne kívánjatok, mert nem adom meg. – Annyira nem kívánunk nagyot, kegyelmes uram, hogy még azt is sokalljuk, amink van. – Valde bene, valde bene – szólt közbe a palatinus mosolyogva. – Azt kérjük kegyelmességedtől, vegye el a vásárainkat! A nádor gondolkozott, köhécselt: – Hm! Nem jó kormányzat, amici, olyasvalamit elvenni az emberektől, amiből az elvevőnek semmi haszna. De csak mégis megjött nemsokára a rendelet I. Leopoldtól, hogy a kecskeméti vásárok ezentúl nem lesznek meg. Dühösek lettek erre a törökök és a kurucok: – Ezek a gaz cívisek a mellékjövedelmünktől fosztanak meg. Hanem iszen voltak ötleteik nekik is, s húsvét előtt való fekete vasárnapon betört csapatával Kecskemétre a híres kuruc hadnagy, Csuda István uram; egyenest a Ferenci-szerzet zárdájára rohanván, ráparancsolt vitézeire: – Semmihez se nyúljatok, gyerekek, csak a gvárdiánt kell lefogni és magunkkal vinni, mert azt kiváltják. A gvárdiánt, a kövér Brunó atyát megfogták, felültették egy öszvérre, mely a zárda kertjének volt hű munkása, cipelgetvén a vizes-hordós talyigát, s hogy az átkozódó, kapálózó szent férfiú le ne maradhasson a Buri hátáról (Burinak hítták az öszvért), szíjakkal, istrángokkal kötözték oda. Nem számítottak rosszul. Nagy riadalom lett Kecskeméten a keresztény hívek között. Özvegy Fábián Pálné, a púpos Galgóczi Juliánna és az elfonnyadt Bulki Klára, Litkei páter elnöklete alatt legott hozzáfogtak a váltságdíj gyűjtéséhez, házról-házra járván a perselyekkel. – Váltsuk ki a szegény Brunó atyát. Gyönyörű prédikációt tanult be a húsvéti szent napra, azt nem szabad benne hagyni. Száz arany gyűlt össze, azzal indultak el a kuruc tábort felkeresni az asszonyok választottjai, Porosznoki Gábor szenátor, Babos János kurátor és Doma Gergely uram, a kerékgyártó. Tarka kalandok és viszontagságok után végre feltalálták Csuda Istvánt, aki mogorván förmedt rájok: – Kendtek ugye a kecskemétiek? No, mit akarnak? – Eljöttünk érte! – szólt az ájtatos Babos, égre emelvén apró, szürke szemeit. – Kiért? az öszvérért, vagy a gvárdiánért? – tréfálkozék a csalafinta eszű Csuda István. – Mind a kettőért, ha meg bírunk egyezni – vélte Porosznoki uram. – A pap keveset ér, hanem az öszvérnek hasznát vesszük. A tábori dobot cipeli. Tetszett a kecskemétieknek a hadnagy kijelentése, mert ha nem sokat ér a pap, akkor olcsón ideadják; helyeslőn bólingattak a fejeikkel. – Hát mennyiben volnánk a főtisztelendőre nézve? – Három aranyért elvihetik. Három emberünk összenézett, nagy mosolyogva, mintha mondanák: »olcsó, bizisten olcsó«. Porosznoki hirtelen hátrahajtotta ráncos gallérú kék köpönyegének egyik szárnyát s benyúlt a nadrágzsebbe előkeresni a három aranyat. – Ehol ni! Fogja, hadnagy uram. De a kuruc hadnagy kordiálisan tolta el magától a szenátor tenyerét. – A papot az öszvér hozta, most már a pap is vigye az öszvért. Ez az igazság. Az öszvér nélkül nincs alku. – Isten neki – felelte a szenátor jókedvűen. – Mit adjunk az öszvér váltságdíjába? – Annak a szabott ára – ropogtatta meg Csuda a szavakat – százkilencvenhét darab arany. A cívisekben meghűlt a vér, a tömzsi Babos meghökkenve pislantott a hadnagyra, nem tréfál-e, de biz annak roppant komoly most a hosszúkás, napbarnított ábrázata (verje meg a ragya), sokkal derengőbb volt annakelőtte; ám azért a kecskemétiek mégis megadták a módját. – Volna-e lelke a hadnagy úrnak annyi pénzt elvenni egy öszvérért; négy arabs lónak az árát. – Engedje vitézlő uram külön a tisztelendőt! – Az öszvérért inkább eljövünk máskor – toldotta ki Babos. Majd Doma Gergely uram vette át újból a diplomáciai érintkezést, hogy, azt mondja, az öszvért nem használhatják többé a tiszteletreméltó atyák, mert az öszvér immár olyan kompromittált egyéniség, aki tábori szolgálatokat végzett egy protestáns szellemű hadcsapatban. Legtöbb esze volt Porosznoki uramnak, mert ő rögtön átlátott a szitán, hogy a hadnagy kétszáz aranyat akar a gvárdiánért, és az öszvér-dolog egyszerű kedélyeskedés, minélfogva előkotorászta zsebéből a hagyományos harisnyát, megcsördítvén az aranyakat. – Száz darab hiánytalanul; se égen, se földön több. Vagy a pénzt visszük haza, vagy a gvárdiánt. Kegyelmedtől függ, vitézlő uram. – Nem lehet – rázta ez a fejét makacsul. – Gondolja meg, kegyelmed – okvetlenkedék Babos –, hogy Krisztus Urunkat harminc ezüst pénzért adták el. Hogyne volna hát elég Brunó atyáért száz arany? – Ne bibliáskodjanak – ripakodott rájok a kuruc hadnagy –, mert igaz, hogy Krisztus Urunkat harminc ezüst pénzért adták el, de hogy mennyiért váltotta volna meg a kereszténység a haláltól, azt kegyelmetek nem tudják. Ilyen kötekedések közt alkudtak meg végre száz aranyban, amelyeket egyenkint nézegetett meg Csuda uram, nincsenek-e körülráspolyozva, megpengette, nem érzik-e hangjukon egy kis erdélyi akcentus (ott akkoriban hamis pénzverők tanyáztak). Mikor aztán minden tisztára volt hozva, kiszolgáltatta a megcsappant tokájú Brunó atyát, kit nagy diadallal vitt most már a küldöttség hazafelé. De nem sokáig volt örömük, mert amint a szűkebb pátriához közeledtek, alig hogy elhagyták Nagykőröst, melynek bogárhátú házai még látszottak az esti lila ködben, jobbról elővillant Kecskemét karcsú tornya s egy közeledő porfelleg. – Mi a kő lehet az? – tanakodtak embereink. – Nyilván processzió jön elibünk. – Lesz dikció is reverendissime, persze lesz. Nem ártana válaszra elkészülni. Brunó atya szemeiben könnyek csillogtak. – Szegény jó híveim szeretnek, rettenetesen szeretnek. Vajon ki tartja az orációt? – Alkalmasint a szépszavú Litkei páter. Persze, persze. Hiszen már látom is. Ő az ott elöl. Kutya legyek, ha nem ő. Nem kellett kutyává lennie Doma Gergely uramnak, mert csakugyan Litkei páter volt: nagykarimájú kalapját, óriási termetét messziről föl lehetett ismerni, csak éppen a kísérete nem volt processziós nép, hanem török katonák. – Az akasztófára való Ali Mirze aga vezette őket. – Jó estét, jó estét – kiáltá, amint ellovagolt utasaink mellett –, viszitek haza a papot, jó emberek. Mi is a magunkét. Nevetett az aga, Jézus nevét kiáltozá Litkei szerzetes; Brunó atya a kendőjével integetett utána: – Téged is kiváltunk, édes fiam. S bizony első dolga volt hazaérve megindítani a gyűjtést. Özvegy Fábián Pálné, a púpos Galgóczi Juliánna és az elfonnyadt Bulki Klára újra bejárták a könyörületes embereket: – Ne hagyjuk a gaz pogány kezén pusztulni a szegény szerzetest. Mit gondolna rólunk a kereszténység? Ahol ez nem nyitotta meg az erszényt, Fábián Pálné hozzátette: – S mit szólna hozzá Nagykőrös? De már erre minden kecskeméti lelkű ember kiszúrta a maga húszasát, s Litkei szerzetes is hazakerült. Hagyján, ha ezzel vége lett volna, de annyira divatba jött a papokkal való kereskedés, hogy valahányszor egy kis apró költségre szorult meg valamelyik csapatvezér, nyomban kiadta a rendeletet: – Egy kecskeméti papra van szükségem! (Az már bizonyos summát jelentett a pénzpiacon.) Egy darabig csak kiváltogatták a jámbor cívisek, mígnem maga Szűcs János főbíró uram, restellvén a város ilyetén kizsákmányolását, útját vágta azzal a vallástalan kijelentéssel: – Ha az isten engedi a maga szolgáit, miért ne engednénk mi? Végre is a saját gazdájuk van első sorban hivatva. Néhány szerzetes atya a nyakukon maradt, mire hirtelen leszállt a papok értéke a zérusra, s más portéka után néztek a hódító urak. Azokon lehetetlen volt kifogni. Péter-Pál napján betörtek a szolnoki törökök s a templomból kijövő asszonyokból magukkal hurcolták a főbíró menyecske-feleségét, valamint Doma Gergelyné asszonyomat. Az egész város lázban volt. Ez már félig se tréfa, atyafiak! Mert a papokkal még csak megjárta a manipuláció! Azokban nem történt semmi kár, míg odavoltak. De az asszonyok, az egészen más! Teringette, az asszonyokkal nehezen megy az efféle!… Szűcs János annyira elkeseredett, hogy rögtön letette a főbíró tisztét s eladván egyik kőházát, Doma Gergellyel asszonyaik után indultak. Szűcs uram kétszáz aranyat adott az oldalbordácskáért, Doma Gergely azonban csak huszonöt aranyat kínált, ha az övét hazaeresztik, százat, ha ott tartják, de örökre – úgy, hogy ő más asszonyt vehessen el. Zülfikar aga gondolkozott egy ideig, aztán szomorúan mondá: – Csak vidd az asszonyi állatot, barátom! Ezalatt páni félelem fogta el a kecskemétieket. A kurucok is betörtek és a dúsgazdag Végh Tamás Vica nevű hajadon leányát ragadták el egy lakodalomból, mikor ifjabb Nagy Mihállyal a lötyögtetőt járta; éppen javában forgatta, mártogatta a legény, s cifrázott, aprózta, resze-riszált a leányzó, mikor felpattant az ajtó, s becsörtettek a Csuda uram huszárai. Mi lesz ebből, uram teremtőm? Az ágyasházakból húzzák ki a becses fehérnépeket maholnap! A kalgai szultán váltig üzengeté, hogy a legszebb tíz asszonyra vásik a foga. A budai törökök is minden órán jöhetnek. Bár még akkor nem zengett a kecskeméti lányokról az a játszi nóta: »aki legény, innen hozzon menyecskét«, azért már akkor is gyönyörűek voltak. Ezt még a kőrösi legények sem tagadták. Csöppet se csoda hát az általános kétségbeesés. Olyan volt a helyzet, mint a fekete posztóval bevont mesebeli városokban, hol a hétfejű sárkány rendre felfalja a szűzeket. Melyikre kerül a sor, ki következik most? Ez a bizonytalanság egy láthatatlan hurok volt, amelyet mindenki nyaka környékén érzett. Tízszer megrettent naponként egy-egy kerekedő porfelhőtől, s ha éjjel zúgni kezdtek a Talfája-erdő csenevész fái, abból is előrémlett a száguldó csapatok dübörgése: »Jaj, megint jönnek a portyázók!« Estende apró kezeiket összetették a nők s ájtatosan fohászkodának a város patrónusához, Szent Miklós püspökhöz; hátha az tehetne valamit, azzal a kacskaringós bottal, melyet a város pecsétjén bamba képpel tart egy kecskefejbe szúrva. (Gyanakszom, hogy sub clausula benne volt ezekben az imádságokban: »ha pediglen mégis az lenne az isten rendelése – add uram, hogy inkább a Csuda huszárjai jöjjenek, mint a kutyafejű tatárok és a budai törökök«.) MÁSODIK FEJEZET ÚJ FEŐBÍRÓ. ÚJ KÖRNYÜLÁLLÁSOK Az elkeseredés nőttön-nőtt. A város ügyei egyre rosszabbul néztek ki. A törvénykezés szünetelt, mióta a vásárokat eltörülték, mert nem volt honnan bírákat fogni, pedig Kecskeméten a fogott bíróság volt úzusban. A vásárra jött idegenekből állították össze a törvényszéket. Most pedig, hogy Szűcs János a főbírói pálcát letette, nem akadt, aki utána nyúljon. Hiszen nem evett nadragulyát senki! Négy-öt rendeletet kapni napjában, csupa lehetetlen kívánságokkal, s azzal a nyájas postscriptummal: »mert különben karóba húzatom kegyelmedet« (amilyen bolond világ van, meg is cselekszik). Az emberek hangosan zúgolódtak. – Vagy költözködjünk ki innét, vagy haljunk meg itt, de így nem élhetünk. – Csinálni kell valamit. – De mit? A törököt csak nem verhetjük ki az országból mi magunk, ha a császár se bírja. Amint ekképp tanácskoznának gondterhelten a szenátorok a városházán, egyszerre csak bekiált a nyitott ablakon egy hang: – Már én pedig azt mondom, hallja kegyelmetek, hogy nem elkergetni kell a törököt, hanem idehozni Kecskemétre. A szenátorok mind fölnéztek: – Ki az a vakmerő? Ki beszél odakint? – A Lestyák szabó fia! – Hogy mer az a mi beszédünkbe belekotyogni – méltatlankodék Zaládi Márton (s intett a hajdúnak): – Csukja be kend az ablakot. Porosznoki Gábor fölugrott, mintha valami villamos erő lökte volna fel. – Én pedig azt mondom, nem kell elkergetni a fiatalembert, hanem ide kell hozni, hogy meghallgassuk. A komoly városi atyák a fejeiket csóválták, de a legtekintélyesebb szenátornak nem mertek ellentmondani, csak Ágoston Kristóf duzzogott: – Az apja is bolond ember, a fiú is az. Egy diáktól kérjünk consiliumot? Persze van neki, mert ő már kapott. – Mit? – tudakolta a kíváncsi Kriston Ferenc. – Consilium abeundit, hahaha. – Kicsapták Nagyváradról. Hadd adjon tanácsot, igenis. Úgyse sok tekintélyünk van, hadd legyen még kevesebb. Aztán elbeszélte, hogy az apja hőbölygős; egyik kereke hiányzik. Minap a derék Brunó atya elküldte hozzá a kabátját, hogy vegye ki belőle a zsírpecsétet. Ki is vette, de úgy, hogy a pecsétes helyeket kivágta ollóval. Szegény Brunó atyát jó hogy a guta nem ütötte meg. Pintyő Gyuri, a hajdú, lelkendezve hozta be ezalatt a Lestyák-gyereket. Csinos, szikár kamasz volt, olyan sertehajjal, mint egy kartácsoló kefe. – Fiam – szólt hozzá nyájasan Porosznoki –, az imént bekiáltottál valamit, ami az én fülemet megütötte. Ne restelld bővebben kimagyarázni. Lestyák Miska nem jött zavarba, világosan, értelmesen szőtte-fonta a szavait: – Én bizony azt gondoltam, nemzetes urak, hogy aminő viszonyok közt a mi édes szülővárosunk van, nem sokat érnek a holt fermánok, írásbeli biztosítékok, százszor többet érne egy eleven bég, vagy legalább csausz, aki köztünk lakván, igen sok apró kellemetlenséget elhárítana a fejünkről. Szabad város vagyunk, nemzetes urak, de szabadságunk láncokból van kovácsolva. Keressünk magunknak egy zsarnokot, hogy megélhessünk! A tanácsnokok összenéztek, ámultan, megbabonázva. Ilyen szép meleg szavakat rég nem hallottak, ilyen szép érces hang még nem csengett ebben a teremben. Reggel óta ülnek itt tanácstalanul, s íme mintha váratlanul egy fáklya gyúlna ki a sötétben. – Vivát! – kiáltá Puszta Máté. – Ez aztán okos beszéd. – Igaza van! – mondá az ősz Pató György, ezüst menteláncát megrázva. – Tiszta búzaszemet kapart ki a polyvából. Porosznoki Gábor felkelt helyéről, odajárult Lestyák Miskához és megveregette a vállait. – Voksod van, fiú, ezentúl – szólt ünnepélyesen. – Üljön le kegyelmed, Lestyák Mihály uram közibünk. (Éppen volt a zöld asztalnál egy üres szék: a Szűcs Jánosé.) A lelkesedés tört ki erre. A magyar emberek szeretik a meglepő fordulatokat, s ez az volt. A városatyák felugráltak, kezet szorítani a kamasszal. Még Ágoston Kristóf is békülékenyen dörmögte Kriston Ferenchez hajolvást: – Csak az a kecske apja ne volna! – Ugyan hagyja el kegyelmed – válaszolt Kriston uram kesernyésen. – Hisz a város címerében is kecske mekeg. – Jó, jó, de az apja még bocskoros tótnak jött be Kecskemétre. – Éppen nem látszik meg a gyereken. Valóban mindenki olvashatta egy orvosi szakközlönyben nemrég, hogy ha egy fehér ember sebét (orvosi nyelven: bőrfolytonossági hiányát) egy szerecsen bőrével toldják ki, a kis fekete bőrdarab lassanként megfehéredik a fehér emberen, és viszont a fehér bőr fekete lesz a szerecsen testén. Ez a processzus folyik századok óta a nagy magyar városokban. Egy-egy idegen család teljesen beforr a magyar testbe, sőt még a színét is fölveszi. Az öreg Lestyák szabó úgy néz ki fakó hajával, kerek fejével, mint egy ostyépka, míg Miska már tojásdad kemény arcával, melyen az agyafúrtság látszik, dióbarna szemeivel, vékony bajszával igazi kun, aki úgy venné ki magát e teremben, ha becsületes ruhában lenne s nem ingujjban, mint a falon függő ős szenátorok valamelyikének unokája. Nagy lendülettel indult most meg a tanácskozás. Kimondták egy lélekkel, hogy Kecskemét ez idő szerinti politikája oda megy ki: minden áron törököt szerezni. Majd új tárgyra tért át az »elölülő« Porosznoki: – Hátra van még a főbírói szék betöltése. Boldog időkben jutalma ez a polgári virtusoknak. Az egész város részt vesz a választásban. De ma, midőn a főbírák egész sora mártíromságot szenvedett, egyet karóba húzatott a budai szandzsák-basa, egy a konstantinápolyi Jedikulában senyvedt el bús rabságban, egyet a kurucok szurkáltak agyon pikáikkal, a negyediknek a hitvesét rabolták el, ma, mondom, hősies önfeláldozás a főbírói pálca elvállalása, s egy polgártársunkat sincs jogunk választás útján odadobni a szerencsétlenség torkába. Mert kire adnák ma szavazatukat az egyesek! Arra-e, akit sokra becsülnek? Lehetséges-e, hogy nem a közbizalom, hanem a közgyűlölet emelne a közügyek élére embereket? Én lehetségesnek tartom, nemzetes urak. (Zajos tetszés.) – Igaz! Úgy van! – Ily circumstantiák közt, miután a főbírónak a szenátorokból kell lennie, az az egy modus vivendi van, ha kegyelmetek közül önként vállalná valaki a főbírói tisztet… Nyugtalanul indítá el tekintetét köröskörül. Templomi csönd honolt a teremben. A szenátorok meg se moccantak. – Senki? – kérdé elboruló homlokkal. – Akkor hát a legvégső eszközhöz kell nyúlnunk, melyet akkor rendelnek ős szokásaink, ha valakinek végzetes kimenetelű feladatot kell a szenátorok közül vállalnia. Hozza be Pintyő az ólomládát! A hajdú egy kis ólomládikát hozott be a szomszéd benyílóból, melynek mind a négy oldalán egy-egy halálfej volt, keresztbe tett kaszákkal, kiverve. – Itt van a tizenkét kocka – szólt Porosznoki tompán, s kigurította őket az asztal közepére, melynek zöld mezején pajkosan játszott, ugrált a beszűrődő őszi napsugár. – Egy fekete, tizenegy fehér! Aki a feketét húzza, az a főbíró. A kockákat újra a ládába rakta vissza. – De csak tizenegy szenátor van jelen – szólt közbe Kriston uram reszketeg hangon –, az egyik kocka fölösleges. – Kivévén, ha Lestyák uram is húz. – Ha voksa van, húznia is kell – vélte Zaládi uram –, a jogok köpenyege kötelességekkel van megbélelve. – Hadd húzzon! – dönték el egyértelemmel. A Lestyák Miska szeme megcsillant, arca kigyulladott. – Bárcsak a feketét húznám – gondolta magában. Ezalatt a hajdúk révén kiszivárgott a künn ácsorgó tömegbe a Miska esete: hogy ültek ott a szenátorok reggel óta megdermedt ésszel, hogy jött Miska az ablak alá, s üres tereferéjük alatt mint dobta közéjük a bölcsesség szikráját, mire fogta magát Porosznoki Gábor, behívatta az utcáról, és odaültette a zöldasztalhoz a város vénei közé. Hallott már valaha valaki ilyen dolgot? De iszen Porosznoki Gábor mégis derék ember, aki a bagoly csőrében is észreveszi a fényeset. A nép élénken hullámzott az épület előtt. Néha egy-egy hang kivált a zsongásból: Éljen Lestyák Miska! Lássuk Lestyákot! Hallani akarjuk! Fábiánné asszonyom egy nagy csoportnak magyarázta élénk mozdulatokkal, mintha köpülne: – Megnyilatkozott az esze. Isten álmában adta tudtára, mit kelljen mondania, szegény városunkat hogyan kell a gonosz pogánytól megmenteni. Hogy miért szemelte ki az isten éppen őt, kérdezi kegyelmed, Létasiné asszonyom. Mert ő szent felsége mindig a mesteremberek gyermekeivel dolgoztat. Krisztus urunk ácsmester fia volt, ez meg egy szabómester fia. De ahol jön, ni! A szomszéd házikóból szapora léptekkel csörtetett elő Lestyák Mátyás uram, dühösen lógatva egyik kezében a rőföt, a másikban egy búzavirágszín mentét, melyen még ott voltak a fércek. – Hol az a kölyök, hadd ütöm agyon! – kiáltozott hevesen. – Ide jött, itt kell lennie. – Bent van a szenátusban. – Kicsoda? A Miska? Hát hogy ment az oda? Előlem bújt el? Hanem iszen bevárom én, amíg kijön. Majd adok én annak az imposztornak. Pozdorjává töröm a gézengúzt. Odaadom neki a vasat ezelőtt egy órával, hogy melegítse meg, mert még ma haza kell vinnem ezt a mentét a halasi polgármesternek, aki deputációba mégyen abban holnap Pest megyéhez Nógrád megyébe. Most aztán bekiáltok a konyhába: »Miska, hozd be már azt a vasat!« Hát se vas, se Miska. Ne pukkadjon meg aztán az ember mérgében? Pártját fogta Miskának Katona Bálint, a szűrszabó. – Nem lehet ám már az ilyen felnőtt legényt szabóinasnak befogni, vasalómelegítéssel kínozni. – A saját portájáról ítélkezzék kend – vágott vissza nyersen a szabó. – Hát mit tegyek vele, ha nem való másra a sehonnai? Előbb-utóbb is felakasztják. Persze, mindig városi ügyek után hajkuráz. Majd adok én neked városi ügyeket! Kékre verem a gazembert! – Abból ugyan semmi sem lesz! – szólt bele újra Katona Bálint, a fiú mai nagy érdemére gondolva. – Itt süllyedjek el, ha föl nem képelem. Katona Bálint már éppen magyarázni akarta puhább anyagban dolgozó pályatársának, hogyan jutott be Miska a szenátusba, mikor nagy robajjal megnyílt a tanácsterem ablaka, s nemzetes Porosznoki Gábor uram kihajolt: – Tiszteletreméltó népei Kecskemét városának! – szólt a tömeghez stentori hangon, mire síri csend állt be. – Jelentem kegyelmeteknek a tanács nevében, hogy e mai naptól számítva egy évre a város főbírája törvényeink és szokásaink szerint, nemzetes, tiszteletreméltó és vitézlő Lestyák Mihály uram lett. A meglepetés fölszisszenése nyisszant végig a tömött csoportokon. Az első száj hahotára nyílt talán: »hahaha«, »Lestyák Mihály, hehehe!« Az első hang tán még így indult, de egy másik hanggal találkozott útközben, egy, meglehet szokásból, elszabadult »éljen«-nel, minélfogva részint elakadt, megtompult, részint éljenné hegyesedett ki. És utána a sok száz meg száz hang mind-mind éljennek csatlakozott a kidomborodó, az uralmat magához ragadott első éljenhez, nagy széles és hömpölygő kiáltássá dagadva a levegőben… Ám ha az első »éljen« szerényebb és az első »hahaha« frissebb, akkor az éljen szakadt volna ketté, és most a fellegverő ordítás úgy hangzanék, mint a mélységes pokol kacaja: hahaha, hihihi. A »pigra massa« minél nagyobb, vaskosabb, annál könnyebb, mint egy lágy pehely, melyet az első fuvallat visz, visz a magasba, hemperget, himbál jobbra-balra. A harsogó éljenzésekre az utcák önteni kezdték a népeket. Mindenünnen kíváncsiak rohantak elő. Némelyek csáklyákkal, vizes vödrökkel: »Hol a tűz?« vagy pedig efféle kérdésekkel: »mi az? mi történt?« A városház kapuja megnyílt, s a szenátorok kettesével jöttek, közbül Lestyák Mihály. – Jön! Jön! – Rémítő tolongás támadt. Mindenki hozzá akart férkőzni. Kevélyen, méltóságteljesen lépdelt, mintha nem is a régi lenne. A fiatalság pírja égett arcán, szemeit mosolyogva hordozta meg a tömeg közt, ahogy illik a szerencse fiához. Két oldalt egy-egy hajdú aprózott mellette, magasra emelt pálcával, miként a római konzulok liktorai. Ez volt a hatalom külső jelvénye Kecskeméten. De rá is fért nemzetes bíró uramra – mert egy kicsit furcsán festett az ezüst gombos dolmányú tekintélyes szenátorok közt egy huszonkét éves suhanc, vedlett mellényben, ingujjban. Vagy hogy ezért volt ez érdekes látnivaló, amelyre ujjongásban tört ki a nép. Az öreg Lestyák hol elhalványodott, hol bíborvörös lett. – Istenem, istenem, álmodom-e? – és megdörzsölte apró szürke szemeit, vagy hogy talán az előszivárgó könnycseppeket törülte el. – Fogjon meg szomszéd! Csakugyan összeesett volna, ha Katona Bálint fel nem tartja. – No, most náspángolja már el kegyelmed a város főbíráját, ha olyan nagy potentát! Nem felelt semmit, kezeiből erőtlenül hullott ki a rőf, szemeit behunyta, de a sötétben megérzé a főbíró közeledését, egyszerre hozzá ugrott, mint egy hörcsög és ráteríté a vasalatlan új mentét, melyen még a fehér cérnák, meg a krétavonalak is rajta voltak. A tömeg ezt is élénk, zsibbasztó tetszésrivalgással fogadta, csak Katona Bálint kurjantott fel tréfásan: – Hollá, Mátyás bácsi! Miben megy most már a halasi polgármester Fülekre? Az öreg szabó dölyfösen felelte: – Menjen őkelme szűrben. Kis ember ő arra, hogy én varrjak neki mentéket. S ezzel, mint egy öklelőző bika, utat vert magának a csoportosuláson, rohant egyenest haza, a házikója előtti kis kertbe, hol egy nagy körtefa lógatta kívánatosan rozsdapiros gyümölcseit; az alátámasztott hatalmas ágak kifelé csüngtek az útra. Mint az evet, oly gyorsan mászott fel egész a koronáig, s eszeveszetten elkezdte rázni a felső gallyakat. A fölséges zamatú körték, az ő féltett kincsei, sűrűn potyogtak a tömeg közé, »cup, cup«. Gyerekek, asszonyok összeröffentek, és a gyümölcsre vetették magukat, mint mikor koronázáskor aranyakat hány szét a tárnokmester. Meglett férfiak is lehajoltak a guruló körték után. – Egyetek, lakmározzatok! – rikácsolta az öreg, s rázta szilajan, egyre rázta a vén fát, míg csak egyetlen körte volt rajta. …Így tartotta meg a fia installációját. HARMADIK FEJEZET KÜLÖNÖS KÉSZÜLŐDÉSEK. ÁGOSTON KRISTÓF KÖVETSÉGE A főbíró-választás első mámorát kialudták. Másnap, harmadnap kihűlt a közönség. »Mégiscsak bolondság volt«, mondogatták. »Valóságos farsangi tréfa!« – Nevetségessé teszik a várost! – hánytorgatták némelyek. – A szenátorok fifikája, hogy a saját bőrüket téli pihenésre eltehessék. Itt-ott kipattant a bosszúság, elszólta magát az irigység, rügyet eresztett egy-egy elejtett megjegyzésben az elégedetlenség. De a külső hatalmasságok siettek elismerni az új főbírót. Zülfikar aga nyájas levelet írt neki a »jól őrzött Szolnok várából«, hogy egy nemes cselekedettel kezdhetné meg hivatalát, ha kiváltaná a nála lévő két szerzetest. Csuda uram négy szekér kenyeret kért tőle elég barátságos hangon. Csak a budai kajmakám megbízott embere Halil effendi, aki oda jött Kecskemétre adóügyeket rendezni, orrolta meg a városházán, hogy egy szakálltalan ifjonccal eresztik össze tanácskozni, mire a főbíró sarkon fordult, becsapta rá az ajtót, melyen egy pár perc múlva Pintyő hajdú nyitott be, egy vén kecskebakot vezetve kötélen. – Mit akarsz itt ezzel az oktalan állattal, te hitetlen kutya? – A főbíró uram parancsából hoztam, hogy ezzel tanácskozzék az úr, mert ennek van szakálla. Tetszett Kecskeméten a »tromf«, s Miska javára billent a serpenyő. – Ember lesz belőle! Nem hagy magával packázni. Jól megleckéztette az effendit. Még ilyen főbíránk sem volt! Nagy figyelemmel kísérték azontúl: mi lesz belőle. De jutott is minden napra egy kis csemege a közvéleménynek. Beszélték, hogy a főbíró magához hívatta a »finom kalapácsú« Balogh Jánost és a Brassóból ide szakadt híres ötvöst, Walter Vencel uramat: készítsenek egy karikás ostort, melynek színaranyból legyen a nyele, kirakva topázzal, smaragddal és más színtjátszó drágakövekkel, valamint egy filigrán fokost, ugyancsak aranyból a nyelét, ezüstből a baltáját. Éjnek a napot ne nézzék, hanem megfordítva. Egy vagyonba kerül a két ékes szerszám. (Hát van a városnak az effélékre pénze?) A következő vasárnap a bíró és két szenátor bejárták a boltokat és mind megvették a nemzeti színű pántlikát, aztán kihajtattak a város négy lován a Szikrára. Szikra a Kecskemét Szaharája. Egy tenger, homokból. Azóta már megfogták a faültető unokák, akkor még szabad volt a homok, s futott, vándorolt, hömpölygött a végtelenbe megszakadozott hullámokban, tetszése szerint. Köröskörül végtelen darabon sem víz, sem növény; a nap liliom-színekben szórja verőfényét a milliárd apró homokszemekre, melyek mozognak, hömpölyögnek szemkápráztató gyorsaságban, mintha ezer meg ezer láthatatlan seprő dolgozna szüntelen, vagy hogy csak a napsugár mozog és ugrándoz rajtuk. Állatnak, élő teremtésnek semmi nyoma. Ez a föld nem lehet szülője még egy picinyke ürgének sem. Mert ez a föld csak átutazóban van. Itt nem lehet odahaza senki, ahol maga a föld sincs odahaza. Egy ürge is szereti, ha lyukát elhagyja, hogy visszatalálhasson rá… Ej, ki próbálna itt megjelölni ha csak egyetlen porhanyó dombot, amelyikre holnap rátalál? A buckák odább sietnek, mint a nyugtalan utas. Föloszlanak, futnak és alakulnak… Mély halotti csönd van. Csak néha csattan egyet fent a légben a villás fecske, mely nem átall erre röpülni. Messze, nagyon messze egy-egy vadkacsapár hápog. Ott valahol nádas van. Majd bölömbika huhhant erős, durva hangján. A nap ha kél, egy homokbuckából kapaszkodik fel, a lehajló égről lehunytakor megint egy homokbuckába pottyan be. Egy fénylő vándorló homokbuckának látszik a nap is, melynek arany porzója szétfrecseg a magasból a szürke-barnás, egyszínű világ fölött. Soká, soká kell menni, míg végre feltör az ajkon önkéntelenül az örömkiáltás: fű, fű! Most már nem messze lehet a víz sem. Törpe füzek között kanyarog a regényes Tisza, a mi édes vizű folyamunk. Balról kis viskó fehérlik, a pusztabíró lakása. Dús legelők terülnek el mögötte, zúgó nádasokkal. Amott egy cserény, szemben vele megbarnult szárnyék, ahová a gulyák, ménesek jutnak »fedetlen« hajlék alá. A főbírót érdekelte a puszták élete; sorba nézegetett mindent. Aztán meghagyta a gulyásoknak, csikósoknak, hogy mához négy hétre virradóra száz lombos szarvú fehér ökör legyen a városháza előtt és ötven szilaj csikó, a legszebb hibátlan ötven a ménesből, nemzeti pántlikával befont sörénnyel; nemzeti szalagok csüggjenek le az ökrök szarváról is. Ez az intézkedés sem maradt titokban, mihelyt hazaérkeztek a várostartó urak, s ha lettek volna már akkor újságlapok Kecskeméten, entrefiletben ritkított betűkből hozta volna a felelős szerkesztő. Így csak a boros kancsók mellett találgatták a cívisek: – Arany karikás, arany fokos, nemzeti pántlikás ökrök és csikók! Talán ide szegődik a király fia a nemes városhoz számadó-bojtárnak. De még nagyobb lett a csodálkozás másnap, mikor Pintyő Gyurka nagy dobszó mellett kihirdette a főbb utcákon penecilus-hangján: – Drum! Brum! Adatik tudtára azoknak, akiket illet! Itt rendesen pauzát szokott tartani a dobverő Gyurka, s lehajtá céklaalakú fejét féloldalt, mint egy bús lúd, de olyan ügyesen, hogy a szája a dolmány belső zsebében levő lapos butykos csücséhez ért, s jót húzván belőle, átnedvesedett gégével, mennydörögve folytatá a főbenjáró részt: – Miszerint aki a török császár felesége akar lenni, vasárnapig a nemzetes főbíró uramnál jelentkezzék. Bezzeg lett erre izgés-mozgás, nevetgélés Kecskeméten. – Megbolondult a főbíró, vagy mi? – Éretlen gyerek! – dohogtak sokan. A bennfentesek, akik tudták, mi a cél, kétkedő mosollyal rázták a fejöket: »Nem lészen foganatja.« A hívők ellenben csodálkozának és örültek a kitüntetés fölött: mert mégiscsak szép az, hogy a török császár Kecskemétről házasodik. Jó ízlése van őfelségének. (No, most beszélj már Nagykőrös!) Leányok és férjhezmenő özvegy menyecskék szörnyűködve beszélték meg az érdekes újságot. Csúfolódtak, évelődtek egymással csintalan beszédekkel öt napig a kutaknál, a kender-tillónál, és ahol összejöttek. A főbíróék terve, mint a csigabiga, egyre kijjebb nyújtogatta a szarvacskáit. Híre jött, hogy a szultán, IV. Mahomet, Budára érkezik, azt is beszélték széltében, neki viszik a száz ökröt és ötven csikót arany karikással, arany fokossal, és az ajánlkozó fehér népekből neki választják ajándékul a szenátorok a négy legszebbet. – Csak négyet? – vihogott fel pajkosan a lekvárfőzésnél a szép Inokai Pálné – szegény török császár! – Hátha még azt tudnád, Borcsa húgom – magyarázta Tóth Máté –, hogy otthon háromszázhatvanhat felesége van még. – Sok dolga lehet, lelkem bátyám – vág közbe a harmateszű, szöszke Ugi Györgyné –, amíg reggelenként elpáholja őket. – Bolond vagy, fiacskám; nem veri az a feleségeit, mint téged Ugi uram, nem is látja őket: azért van háromszázhatvanhat, hogy minden napra jusson egy. (S pajkosan csettentett őkelme a nyelvével.) Éles asszonyi ész, az Ágoston Katáé, nyomban felfedezte a sok feleség közt a legszerencsétlenebbet. – Hát annak mi jut szegénynek, aki februárius huszonkilencedikén van sorban, olyan esztendőben, mikor a februáriusnak huszonnyolc a napja? Ezt bizony nem tudta megmondani Tóth Máté sem, dohogott valamit, hogy »másforma kalendáriom van a töröknél«, de ez nem gátolta, hogy meg ne induljon a pityergésig menő szánakozás a háromszázhatvanhatodik asszony felett (oh, szegény, boldogtalan lélek). Majd a kíváncsiság kerekedett felül, kinek lesz vajon szeme ajánlkozni? Ámbár nem volna bolondság, ha kitudódnék, melyik hát az a négy legszebb rózsa a kecskeméti virágos kertben? Kiket választana a magisztrátus? Titokban sok hiú szívet, tudom, csiklandozott ingerlő gondolat. De a szemérem azt mondta: »csitt!« Meg is nyúlt a főbíró ábrázata mihamar. Egész vasárnapig egyetlen halacska sem akadt a horgon. Azaz, hogy ott járt Fábiánné asszonyom, kifestett szemöldökkel, ropogós szoknyában. – Találja el, főbíró uram, miért jöttem? – szólt hamiskásan kacsintva. – Talán adót jött fizetni? – Ugyan menjen. S csipkés szélű kendőjével kacéran suhintott Lestyák felé. – Talán panaszkodni jött valakire? – Nem! – Talán a papoknak gyűjtöget? – folytatá a főbíró csípősen. Fábiánné búsan szegte le fejét és elhalóan nyögte: – Ha ki nem találja, hiába mondanám. Volt a hangjában valami fájdalmas lemondás, valami szívet facsaró melankólia. – Micsoda! Csak tán nem ajánlkozni jött? – Özvegy vagyok – mondá szemérmetesen. – Indoknak indok. Hm! – A városért teszem – folytatá fülig pirulva. – De hát mit szól ehhez Brunó atya és Litkei páter – morgott a főbíró félig bosszúsan, félig nevetve –, akik kegyelmedet már majdnem szentté tették? – Misét szolgáltatok a lelkemért. Lelkem az egyházé marad továbbra is, testemet föláldozom a városomért. – Szép, szép! Majd följegyzem a nevét. Még egy pár pocsék kofa jelentkezett ezenkívül is. Nagy Panna a ceglédi utcáról, özvegy Kemenesné, Bán Mária. Egy párt ki is kergetett a szobájából a főbíró. »Ejnye, takarodsz innen, te deszka, ki az ördögnek kellenél te?« Egy szeplős leánynak ezt mondta haragosan: – Nincs neked otthon tükröd? – Nincs, nemzetes főbíró uram. – No hát eredj, fiam, keress valahol egy dézsa vizet, nézd meg magad benne, s gyere vissza, ha van lelked. Mind e részletek nagy derültséget keltettek a jól értesült körökben. Másnap, hétfőn, tanácsülés lévén, magok a szenátorok sem sajnáltak megereszteni egy kis csípősséget a sikertelen vállalkozás felett. – Nos hát, van-e már a kalitban valaki? – Egy se alkalmas – felelte Lestyák bosszúsan. Porosznoki Gábor uram kedélyesen köhécselt. – Elszámítottuk magunkat. Könnyebb volna a császárnak négy anyát találni Kecskeméten, mint négy odaliszkot. – Én megtalálom a négy odaliszkot is – szólt a főbíró határozottan. Makacs és hajthatatlan volt abban, amit egyszer eszébe vett. – Bokréta nélkül nem mehetünk. S ezzel odatolta a szenátoroknak a budai szandzsák-pasa bizalmas levelét, aki tudakozódására: milyen ajándék volna a fölséges szultánnak illendő, azt felelte keleti homályossággal: »Vigyetek neki lovat, fegyvert, pecsenyét és virágot!« Meg kell lenni a virágnak, punktum. Hiszen persze nem ajánlkozott eddig senki, mert nem volt még kitéve semmi csalétek. A török szultán ugyan nem az! Ki rajong a török szultánért? Ha még valami tiszai gazdag deli molnár lenne, csinos testhez álló csukaszín dolmányban, hetyke rámás csizmákban, és ha hites feleséget keresne. De a török szultán! Akiről csak annyit tud a mifelénk való fehérnép, hogy a basák basája; s a basáról csak annyit tud: »török basa, nagy a hasa«. Hiszen a veréb se lépne be a tőrbe, a fehér lószőrből sodrott karikákba, ha nem volnának a szalma közt megszórva pirosló búzamaggal. Hiszen a kis egér se menne be a csapdába, ha nem fehérlenék ott ingerlőn csalogatón a fehér hájdarabka. Ki kell a csalétket tenni a kecskeméti leányoknak is. S mi lehet az a csalétek? Hát én istenem, ugyan mi más, mint a – ruha. Gyöngyök, szalagok, csipkék. Ez is egy szentháromság, de a pokol szentháromsága. A Belzebubtól kezdve minden ördög bennük suhog, csörög; kiáltja az egyik: »gyere nézz meg«, biztatja a másik: »próbálj fel engem!«, susogja a harmadik: »kárhozz el értem!« Lestyák Mihály ahhoz értő asszonyokat küldött szét, kit Szegedre, kit Budára a török kereskedőkhöz, vegyék össze a legszebb selyem-brokát szöveteket. Arany, ezüst virágokkal átvert posztókat, finom blond-csipkéket, rubintos csercséket, vakító násfákat drága fityegőkkel. De el ne felejtsék kegyelmetek asszonynéném a kösöntyűket sem. Jól megválogassák, mindent szem nem látta, fül nem hallotta pompában. Úgy legyen az eszük igazítva, mintha négy herceglány bálba készülődnék, s nekik kellene a portéka. Maga az öreg Lestyák sem pihent; szekérre ült a fia megbízásából, bejárni a szomszédos nagyúri famíliákat; a Vayakat, Fáyakat és a Báriusokat, akiknek ő dolgozott (mert messze földön híres, remeklő szabó volt), hogy kölcsön kérje tőlük városi közcélra (hisz ők is mindnyájan birtokosok Kecskeméten) a ruhavarró frájjaikat. Mindenütt kegyesek voltak az úrasszonyok, »a város patronái«. Mátyás mester egy szekér frajlával érkezhetett haza. Mikor nagy ládákban a portéka megérkezett, minden bámulatra méltó volt, megindult Lestyák Mátyás felügyelete alatt a lázas tevékenység éjjel-nappal. Csattogtak-kopogtak az ollók, gyűszűk, csillogtak-villogtak a tűk, s apránkint alakot kezdének ölteni a sok szögletes bársony- és selyemdarabkák. Ez itt egy kacabáj, az ott egy rokolya. Ahol meg a pruszlik. (Oh, be felséges kis jószág!) Amabból a fehér csipkéből ingváll formálódik; olyan lesz, mint a hab. Hát ez a tarajos bolondság ezer apró aranykarikából összetűzve? Az a főkötő. Mert a négy virágból hajadon lesz kettő, menyecske a másik kettő. Mondani sem kell tán, hogy mennyi leány és asszony van, az mind ezekről a csodaruhákról beszélt nappal s álmodott éjjel. Ilyen szép kerékvágásban lett volna már minden, ha tisztelendő Brunó gvárdián és Litkei páter bele nem okvetetlenkednek. Ezeknek sehogy sem tetszett a terv, hogy Kecskeméten török hatóság legyen, hacsak egyetlen csausz is, és azt a város maga kérje. – Aki Jehova embere, ne kacérkodjék Allahhal. Mert a csélcsap szolgát az egyik Úr eltaszítja magától, és a másik Úr föl nem veszi magához. Legyetek résen, Kecskemét istenfélő lakosai! Fenekedtek, átkozódtak, lázító beszédeket tartottak az új főbíró ellen, ki a törökkel trafikál, neki akarván odajátszani szent Miklós püspök városát, aki elviszi szüzeinket, eladja lelki üdvösségünket. Jó száraz tapló a magyar szív; minden szikra fogja. Mindig több-több ember bőszült meg. A következő vasárnap nyugtalan csoportok verődtek össze a szent prédikáció után a városháza előtt, fenyegető kézmozdulatokkal kiáltozva: – Le a főbíróval! Le a szenátorokkal! Kivált a katolikusok voltak erősen irritálva. A lutheránusok, kiknek magvető elei több mint száz év előtt jöttek be ide Csehországból, és a Tolnáról ideszakadt kálomisták, kik ez időben egy csomóban elkülönözve laktak a temetőutcában, még tán szerették is egy kicsit a protestáns erdélyi fejedelmekkel pajtáskodó kontyosokat. A protestánsok előtt csak olyan furcsának látszik a turbán, mint a tiara. Porosznoki és Ágoston uraimék izgatottan rontottak be a főbíróhoz: – Nagy baj van. A nép háborog alant. Nem hallja kegyelmed? – De hallom – felelte közömbösen. – Quid tunc? Letegyünk a tervünkről? Miska gúnyosan nézett a szemök közé. – Az a kérdés, rosszabb lett-e, mióta a gvárdián ellenzi? – Nem lett rosszabb – szólt Porosznoki –, de az eshetőségekkel számolnunk kell. Két hét alatt a két páter, kiknek nagy befolyása van a népre, kaszára, baltára kapatja a népet ellenünk. – Az a kérdés, mi intézzük-e Kecskemét sorsát, vagy az utca? Én azt gondolom, mi intézzük. Úgy lesz hát elintézve, amint elhatároztuk. Annyi eréllyel, olyan keményen mondta ki e szavakat a fiatal főbíró, hogy még a vasjellemű Porosznokinak is imponált, csak Ágoston Kristóf szeretett volna szurkálózni. – A makacsság nem mindig eszélyesség, főbíró uram. A baj megvan; az ellen tenni kell valamit, míg a nyakunkra nem nő. – Hát iszen teszünk is. Kegyelmed egy félóra múlva lóra ül. – Én? – Titkos követségben megy, fontos ügyben. – Hova? – Üljenek le, nemzetes urak, de lakat a szájukra, mert aki elárulja, amit mondok, bűnperbe vonatom. – Úgy beszél, mint egy diktátor – morgott a beteges Zaládi. Ezalatt ugyanis egyenkint beszállingóztak az elöljárók, kikelt arcokkal, halaványan: némelyiknek a rémület rítt ki szemeiből. – Halljuk! Halljuk! – Ágoston uram a kuruc sereget keresi fel, nevezetesen Csuda Istvánt. – Azt a tolvajt? No iszen, majd adok én annak, csak kerüljön a szemem elé. – Nem igen fogja azt bántani, hanem inkább nyájas parolaszó mellett megalkuszik vele, mennyiért volna hajlandó még egyszer elrabolni a gvárdiánt és Litkei pátert – de mindjárt ám. Erre a két emberre nincs egy ideig szükségünk. A városatyák komoly ábrázata mosolyra derült; nem volt már sápadt egyik sem. Porosznoki uram vígan csapott tenyerével homlokára. – No, ez sem jutott volna eszembe. Helyes, okos! Kegyelmed született diplomata. – A kényszerűség jó tanító, jobb néha a tapasztalásnál. A papok ellen nincs hatalmunk, sem el nem fogathatjuk őket, sem el nem tilthatjuk a szószéktől. Egyetlen szer van csak: Csuda István. – Mennyit ígérhetek? – kérdé jókedvvel a kifelé induló Ágoston. – Olcsón megcsinálhatja, mert nincs most semmi dolga, azonfelül belevág a szakmájába. Ígérje a felét annak, amit kér. Egy félóra múlva már ott verte a port az Ágoston pej kancája a ceglédi úton, s harmadnap este a jámbor szerzeteseket megkötözve vitték Csudáék éppen arra… Ily foganatos volt az Ágoston Kristóf uram titkos követsége, melyet aztán holta napjáig nem győzött emlegetni nagy előszeretettel, mindig csillogóbban, regényesebben, aggastyán korában hetyke dicsekvéssel: »Hej, mikor én még plenipotenciás követ voltam a Thököly uram őfelsége udvaránál!« NEGYEDIK FEJEZET NÉGY REZEDASZÁLLAL ELINDULNAK VALA A papokat elvitték – a kecskeméti népforradalom elaludt, s közeledett a nevezetes nap, mikor Budára indulnak az ajándékokkal – török császár elé. A ruhák elkészültek, s az utolsó három napon kitették a városházán közszemlére. No, volt ott búcsújárás! Pintyő hajdú őrizte a nagy asztalt, melyen ki voltak ingerlőn terítve. Úgy állt ott a vén Gyurka, mint egy kerub, a lángpallos helyett fölemelt mogyorófa pálcával. Olyan szép volt az a sok »csiri-csári«, hogy még ő is elandalodott rajtok. – Nagy segítség az ilyen rongy asszonyábrázatnak! A csinosabb nőszemélyeket meg biztatta némelykor; ez is a tisztéhez tartozott. – Ugyan próbálja fel galambom, ott a másik szobában. És ki állott volna ellent? Volt-e szív, amelyik meg nem dobbant, tekintet, amelyik ott nem veszett? Az ezeregyéj minden ragyogása semmi se. Hány lányka topogott körül félénken, mint az őzike, elindítá szemeit szendén, de azok csakhamar kitágultak és világolni kezdtek, mint két lobogó mécs, lassú remegés fogta el tagjait, halántéka lüktetett, s ilyenkor rászólt a hajdú: »Próbáld fel, húgocskám!« Biz az felpróbálta, még ha belehalt volna is. És jaj, aki egyszer felpróbálta! Két frájj font a hajába pompás szalagokat, derekát befűzték karcsúra, arra adták fel a gyönyörűséges ingvállt, a pruszlikot, a meggyszínű selyemszoknyát, hímzett ezüst félholdakkal, hát még a piros karmazsin csizmát a lábára, hát még a násfát, a szemvakító kincseket. »Uccu lelkem, most nézd meg magad!« Erre aztán elhozták elébe a tükröt, amire az fölsikoltott az örömtől; egy mesebeli tündért látva benne. S mikor nézné magát vágytól pihegve, ziháló mellel, a hiúságnak édes éhségével, eléje áll ismét a kerub: – No, de elég volt, vetkezz le már – vagy pedig ha tetszik, járj örökké ilyen ruhában. Ugyan melyiknek van ereje azt mondani: »Kacaglak benneteket«, kikapcsolni az igéző mellénykét, leoldozni a bámulatos szoknyácskákat, lehúzni a hetyke karmazsin csizmát, leszedegetni a tündöklő ékszereket és belebújni ismét régi, ütött-kopott motyóiba? Mind meg akarta próbálni – egyik sem vetette le szívesen. Még élemedettebb nőszemélyeket is majd kilelt a hideg; szerettek volna mérkőzni – biz isten olyanok, akiket Szegeden megégetnének. Végre is be kellett hozni a tilalmat. Csak a szépek, árvák és szegények próbálhatták fel a ruháikat. Olyanok, akik jöhetnek. Pintyő bácsi nagyra vitte: ő határozta meg ki a szép. – Párisnak csak egy aranyalmája volt, neki egy kosárral! Keresték is a protekcióját igéző mosolyokkal, sonkával, kaláccsal, s egy boroskancsó is került innen-onnan. Mert nagy hivatal volt az. Úgyszólván csak később tudódott ki, mikor még tíz-húsz év múlva is rangot adott az asszonyoknak, ha elmondhatták: »Nem a gólya költött engem; rajta volt az én testemen is a Lestyákék ruhája«. Valóságos közmondás lett belőle. Hát még akkor mindjárt melegében, képzelhetni, nem lehetett közömbös, kin volt, kin nem volt a ruha; ki találtatott hivatalosan szépnek, s ki »alkalmatlannak«. Sok égő, keserves könny omlott ezért. Nem akarom vádolni hivatali visszaéléssel az öreget, sem hogy megvesztegettette magát (nehéz volna azt most kétszáz év után bizonyítani), de tény, ami tény, sok tapintatlanságot csinált. Ott van például a cigányleány esete. Bejött a kis kormos, rongyokban, mezítláb, kócosan, meglegeltette nagy szemeit a kincseken, és a szája nyitva maradt, és a nyitott szájából, mint fényes keleti gyöngyök, fehérlettek ki a fogai. (Az a vén mamlasz észre sem vette.) Egész gyermek volt még, nyúlánk bár, de erőteljes. Sokáig settenkedett, habozott, míg végre megszólította a hajdút: – Hát nekem szabad-e? Gyuri bácsi nagyot fújt előbb, majd méltatlankodva mordult rá: – Minek a béka lábára patkó? Eredj a pokolba! Mintha mindenik szó egy felhő lett volna, s a leány arcára, homlokára ereszkednék, olyan szomorú lett. Még ezt a vadon nőtt mókust is megbabonázta a pipere. Elfordult, könnyezett, és a könnyeket a könyökével törölgette. Szerencse – vagy tán nem szerencse – éppen bent volt a főbíró és megfigyelte bánatát. Kezével megérintette a vállát. Ijedten rezzent fel. – Válassz a ruhák közül, öltözz fel! Habozva nézett fel rá. – Az nem engedi! (Pintyőre mutatott a megrándított félvállával.) – De ha én engedem, a város főbírája. Ránézett a könnyein keresztül nevetve. – Te parancsolnál itt? Igazán? – Pintyő – szólt a főbíró mosolyogva –, vigye be a kis leány után a legszebb ruhát. Lássuk, mit lehet belőle csinálni. Meg is láthatták azt negyedóra múlva. Mikor kilépett az öltöző szobából kimosakodva, felöltözve, a csodálkozás moraja hangzott. Álom játéka-e vagy élőlény? Olyan volt, mint egy vakító szépségű királyleány. A cseresznyeszín selyempruszlik tündér idomokat engedett sejtetni, a rokolya kecsesen kígyózott le a bokáig. Ajka túltett pirosságával a rubintos násfáján, kondor fekete varkocsa addig szalad rajta lefelé, míg csak valamit talált belőle. – Kinek a lánya vagy? – kérdé a főbíró elragadtatva. – Az öreg Bürüé, aki a »Nyalka halásznál« szokott muzsikálni. (A »Nyalka halász« hírhedett csárda volt a tiszaparti tanyák között.) – Mi a neved? – Cinna. – Velünk jössz Budára? Vállat vont egykedvűen. – Akkor tied marad a ruha. – Megyek. Így került elő a bokréta legszebb virágszála. A többi is könnyen. Csak ki kellett válogatni hozzá a sokból a legillőbb hármat. A lenhajú Bari Máriát ibolya szemeivel, ringó derekával, a délceg, magas Katona Magdolnát és a begyes, gömbölyű Pál Ágnest, csattanós piros arcával, feslő mályvarózsát. – Nem csókolt soha különbeket a szultán, s nem énekelt még ezeknél szebbeket Firduzi! Indulhattak most már. Vasárnap beállított a gulya, száz villás ökör, mindenik csinos vaskolomppal, pántlikás szarvval, beállított a ménes, ötven nyúlánk csikó, mindenik kis ezüst csengővel. Felültek kettesével két szekérre a leányok, azaz hogy menyecske belőlük kettő; a leghamisabb két menyecske – mert csak annak adják ki magukat. Majd fölkászmálódtak molnár-kék ezüstcsattos köpenyeikben szenátor uraimék a fürhéces kocsikra. Az elsőbe a főbíró, Kriston Ferenccel, a kocsis-ülésen befelé fordulva Inokai József. Egyik a ménest viszi, másik a gulyát. Ágoston uram, aki a másik kocsin ül, követi voltából hirtelen virágkertésznek vedlett alá – ilyen a politika!… Porosznoki Gábor a fegyvert viszi gyönyörű selyemtokban. A hatodik városházbeli, a kis púpos Imecs György, rosszul fest, de jól beszél törökül, tatárul; ennélfogva őt viszik »kenő embernek«. Az összegyűlt népek éljen riadása felhangzik; az itthon maradt asszonyok sietnek lekapni fejükről kendőiket, hogy lobogtathassák; a kocsisok megindítják lovaikat, a csikósok megcserdítik a karikást, s megindul a fényes menet, muzsikaszó mellett, mert a száz ökör kolompja kong-bong, az ötven csikó csengője csilingel… Az út egyhangú, le sem írjuk. Az alföldön minden egyforma. A helységek, a városok, a határaik. A délibábos róna, melynek csak a mennybolt lehajlása vet véget, a tompa szürke talaj, melyből lila tónusokat csal ki a bágyadt őszi napsugár, egy mindenütt. Egyik határ úgy hasonlít a másik határhoz, mint egy rőf posztó a másikhoz, ha egy végből vannak. Imitt-amott felbukkan egy-egy fanélküli magányos tanya, fehér házikó, kútgém. A községek végén kipeckelt szárnyaikkal a szélmalmok – úgy tűnnek fel az utasnak, mintha az előbbi faluból valók volnának. Igazán mulatságos, hogy még a nagy alföldi városok is milyen egyformák valának. Mindeniknek volt egy olyan dolga, amivel dicsekedett. Debrecen a kollegiumával, Szeged a Mátyás-templommal, Kecskemét a Szent Miklós-toronnyal, melyen rajta volt jó pajtásságban a kálvinista kakas, a lutheránus csillag és katolikus kereszt; mindenik tudott felmutatni egy elhíresedett élelmicikket, Debrecen a kolbászt, Kecskemét az almát, Szeged a paprikát. (Egyformán fejlődtek azóta is, mindenik megmutatván, mennyi telik tőle ész dolgában: Debrecennek Csokonai Vitéz Mihálya támadt, Szegednek Dugonics Andrása, Kecskemétnek Katona Józsefe.) Hőseink tehát mentek-mendegéltek, míg végre ott találták magukat a nagy hangyabolyban, Budavárban – hol legott dologhoz kellett látni, ahogy kinek-kinek ki volt osztva. Az első szerep a »kenő emberé«, aki csak annyiban különbözik a kenő asszonytól, hogy nem zsírral kenegeti ki a csömört az emberekből, hanem aranyakkal. Őneki kellett lótni-futni Ponciustól Pilátusig, ügyeskedni s »érvelni«, hogy az audiencia meglegyen. A padisah szerdán ereszté fényes ábrázata elé Kecskemétet. ÖTÖDIK FEJEZET A CSÁSZÁR ELŐTT. AZ ÉGI MÉRNÖK Nagy díszben jelentek meg őkelmeik, panyókásan, kardosan. Lestyák Mihály uram csinos, deli leventét mutatott. Ő tartotta a szónoklatot, lefestvén Kecskemét szomorú állapotát oly híven, oly szépen, hogy a négy mögötte álló szenátor könnyekre fakadt. (Imecs uramat már tegnap küldték haza.) A beszéd sok ékes szóvirág után oda konkludált, hogy azon esedezéssel borulnak le a leghatalmasabb trón urának lábaihoz, adna Kecskemétnek egy állandóan ott lakó pasát, vagy csauszt vagy akármit, ha csak akkora lesz is, mint a kis ujjam, hogy őket a portyázóktól megmentse. Már pusztán az a tény, hogy a fölséges szultánnak egy emberét tudják ott, megmenti a város békéjét, egzisztenciáját. Majd egy rétori fordulattal, lendületteljesen ecsetelé, milyen jó dolga lesz ott annak a csausznak; kőházat építenek neki, megbecsülik, kiszolgálják, tenyerükből édes mézzel etetik stb. Most a budai pasa tolmácsa, Nazur bég, fordítá le az orációt a szultánnak, ki szenvtelen arccal, nagy életuntsággal hallgatta ezeket. Egyébként igen jóképű, rokonszenves alak volt, körülbelül negyvenéves. Nagy ritkán bólintott gyengén a fejével. Ibrahim pasa, a budai vezér ott állt összefont kezekkel a szultán mellett, s feszült várakozás leskelődött vérbe borult kis szemeiben, mintha mondaná: – A beszédet már hallottuk, lássuk most az érveket. Rögtön következtek. Porosznoki Gábor előlépett, felnyitván az almazöldszínű selyem tokot, melyet maga előtt tartott, kivette abból a remekművű arany karikást és a fokost, aztán letette a szultán előtt levő zsámolyra mind a kettőt. – Lábadhoz tesszük ím, fölséges császár, Kecskemét fegyvereit. A szultán lehajolt, fölvette a karikást és nézegette egy kicsinyég. Majd Ibrahim pasával váltott halkan néhány szót. Ezalatt éppen kiköszörülte a torkát, tiszteletteljes krákogással Inokai szenátor uram, s ekképpen darált: – Vitéz katonáidnak egy kis pecsenyét hoztunk, nagy szultánok legnagyobbika! Legyen kegyes fölséged megtekinteni az ablaknál. Nazur bég gépiesen tolmácsolta, és a szultán kedvetlenül kelt fel a szófáról, hogy az ablakhoz lépjen, ahonnan láthatók voltak a pompás tinók és csikók, melyekhez Kriston Ferenc uram rebegte el a prológot. Mindez nem sokat érdekelte kelet hatalmas urát, bágyadtan ereszkedett vissza szófájára. …De most megnyílt a teremajtó, s hűs áramlat látszott beosonni. Talán a négy szoknya suhogása okozta. A kecskeméti leányok léptek be üdén, kedvesen. A szultán élénken ugrott fel. Ágoston Kristóf kiállt a középre, mint egy iskolás fiú, s olyan gesztusokkal, mintha egy bokréta lenne a kezében, melyet a papának ad át, szégyenlősen szavalta: – Egy kis virágot hoztunk, kérem alássan. A szultán bizonyára nem értette meg a magyar szavakat, de most a tolmács közbenjötte nélkül is mosolyogni méltóztatott. Majd vígan odakiáltott a budai vezérnek: – Fátyolt reájok gyorsan, Ibrahim! (Ami annyit jelentett keleti nyelven: Ne fertőztessétek őket egy percig sem buja pillantásaitokkal.) Míg a pasa kirohant intézkedéseket tenni, a szultán lassú, vontatott szavakkal közölt valamit a tolmáccsal. – A szultán őfelsége, kinek Allah árnyékát oltalmazza, azt mondja nektek, hitetlenek, hogy kívánságaitokat fontolóra veszi. Legyetek addig veszteg és várjatok odakünn. A tolmács intett, s ezzel a küldöttség el volt bocsájtva. De a szultán jó kedvét látva Ágoston uram, azt hitte, ideje valami örök emlékű dolgot cselekedni; visszarángatta tehát gyöngéden, mente-szárnyaiknál fogva, a kifelé iparkodó elöljárókat, s imígy szólt a tolmácshoz: – Még egy alázatos kérésünket közvetítsd, hatalmas tolmács, uradnak jobb keze! A nagyvezér, a jelenlevő pasák és ulemák megbotránkozva néztek a vakmerőre, s nem kevésbé valának meglepetve a kecskeméti urak is, de a szultán, Kecskemét virágaira gondolva, még mindig mosolygott, s ha a szultán mosolyog: a nap süt, a füvek nőnek, a kövek hárfáznak, s minden rendben van. – No, mit akartok még, telhetetlen rozsomákok! – fortyant föl magyarul Ibrahim pasa helyettese, Hasszán, a tihaja bég. – Szaporán fecsegjetek, mert még sok küldöttség vár odakünn. – Éppen az – folytatá Ágoston Kristóf nekibátorodva –, láttuk odakünn a nagykőrösi deputációt, és arra kérjük mély alázattal őfelségét, bármit kérnének is őkegyelmeik ne adja meg nekik. A tihaja bég nevetett, s maga magyarázta meg a hívők urának második kérelmüket, a hívők ura is nevetett a furcsa kívánság fölött (ilyen még elő nem fordult a praxisában), és azt kérdezte élénken: – Mi legyen ennek az indoka? Lestyák Mihály uram adta meg a feleletet: – Nagykőrös és Kecskemét úgy van együtt, mint Mekka és Medina, mint a kutya és a macska. A szultán pompás hangulatba pezsdült, a tolmács hasonlóképpen egész homlokáig vigyorgóra vált arccal adta át az uralkodó válaszát. – Örvendezzetek! A kegyelmes padisah fontolóra veszi az első kérésteket, a másodikat teljesíti. Ezzel kihúzódtak a kecskemétiek az udvarra, »szerencsés jó reggelt» kívánva útközben a bemenetre váró kőrösi szomszédoknak. Néhány perc múlva kiosont hozzájok a tihaja bég (akinél tegnapelőtt járt a kenő ember), s megveregetvén a szenátorok vállait, pártfogói arccal biztatta őket: – Szerencsés kópék kegyelmetek! Egészen megnyerték, felvidították a szultánt. Semmi kétség, minden meglesz. Megelégedetten dörzsölte kezeit. Száz arany volt neki ígérve utólagosan, ha török hatóságot kapnak Kecskemétre. Jó remények közt ácsorogtak künn, dicsérve a főbíró beszédét és az Ágoston föllépését. Maga Ágoston uram teljesen el volt ragadtatva. – Ugye, hogy érek én valamit? Van ám itt ész, atyafiak. Vagy másfél óra múlva újra visszajött a tihaja. Dühösen kalimpált kezével, nagy húsos képe vörös volt a méregtől, mint a paprika. – No, disznók – kiáltá messziről –, agyonröfögtétek a szerencséteket! A derék urak sóbálvánnyá dermedve néztek rá. – Mi történt, az isten szerelmeért? – Az történt, ti szamarak, hogy a nagykőrösi küldöttség terhesnek és elviselhetetlennek találván maga számára ügyes-bajos dolgaikban és szolgálmányaik teljesítésében úgy a budai, mint a szolnoki basaságok távolságát, a szomszédos Kecskemétet kívánta egy felállítandó török hatóság székhelyének. – Mi pedig… – dadogta Inokai József. – Ti pedig megígértettétek a szultánnal, hogy a nagykőrösiek kívánságát, bármi legyen az, nem teljesíti. Gebedjetek meg! Ezzel hátat fordított nekik, miután előbb törökösen köpött egyet-kettőt elibük. Azt a megrőkönyödést kellett volna látni, Lestyák a bajuszát rágta, a becsületes Porosznoki káromkodott, Kristonnak az orra vére indult meg ijedtében, az öreg Inokainak pedig a mécsese tört el, pityeregni kezdett, míg ellenben Ágoston uram, iszkiri, szedte a sátorfáját, ment egyenesen a szekereikhez, melyek a Dunánál álltak, lefeküdt az egyikbe, betakarózott a bundájával, mert olyan hideg rázta ki, hogy egyenletesen felosztva, kitelt volna belőle száz borzongató nátha. – Most már akár hazamehetnénk – törte meg a szomorú csöndet Kriston. – Megvárjuk a szultán határozatát – vélte a főbíró. Jó öreg uzsonna lehetett, mikor a szultán kajmakámja értük jött a tolmáccsal egyetemben, felvezette őket egy terembe, és átadott nekik egy kaftánt, mondván a tolmács szája által: – Ezt küldi nektek a felséges padisah. Bizonyára jó hasznát veszitek! A szenátorok búsan tekintettek a sötétzöld bársony ruhadarabra, mely aranyos zsinórokkal és paszomántokkal volt kihányva, mindenféle szeszélyes figurákban, s mintegy megdöbbenve kérdék egymástól: »Hát csak ennyi?« Porosznoki uram szóbeli kifejezést is adott elégedetlenségének. – Egyebet nem üzent őfelsége? – Egyebet nem üzent – felelte a kajmakán nagy flegmával. – A szultán jó szívvel volt irántatok, de amire szavát adta, azt be kellett váltania. Hiszen magatok kívántátok. – Nem lehetne-e még egyszer bejutni hozzá? – Nem lehet. – Mennydörgettét! Szépen vagyunk! Lesz öröm odahaza. – Ha így van, így van – szólt a főbíró hideg arccal. – Fogja ked azt a kaftánt, Kriston uram! Kriston Ferenc uram nagy mérgesen és tiszteletlenül fölkapta a medvebőrrel bélelt köntöst, úgyhogy annak az egyik csücske a földet söpörte, ahelyett, hogy csókjaival érintené szegélyét, nagy dirrel-durral vonszolá a főbíróék után, s helybe érvén a szekereikhez, behajította a saraglyába, mint egy lyukas pokrócot szokás. Ágoston uramnak már hűlt helye volt; csak annyi felvilágosítást tudott róla adni az egyik kocsis, hogy a szekéren elvitette magát Vácra, ahol egy leánya vagyon férjnél; keveset beszélt, mert nagyon vacogott a foga, de annyit mégis mondott, hogy sohase látja többé Kecskemétet. Mire megetettek, megitattak és hazaindultak a mieink, leszállt az estszürkület, a kémények füstje és összeszűrődött a köddel, a békák utálatosan brekegtek és kuruttyoltak a pesti mocsarakban (a mostani Lánchíd téren), a müezzinek kiállhatatlanul kiabáltak a budai mecsetekről, míg a pesti ócska várból kísértetiesen huhogtak a baglyok. Csak messze-messze valami falucskában zúgott-kongott egy siránkozó keresztény harang. A köd vöröses fehér volt, mint a frissen fejt tej, félig átlátszó, melyből gúnyosan vigyorgó törpék, viaskodó sárkányok, pikkelyes csodaszörnyek, lepedős kísértetek foszladoztak ki. Az égbolton egyetlen sötétkék felhő igazkodott lomhán, szélesen… Mire a pesti házakat elhagyták, kivergődtek a hatvani kapun túl levő sásos, rekettyés ingoványból, hol majd befordult a Kristonék szekere egy kenderáztatóba (ott valahol a Nemzeti Színház helyén), egyet mozdult a felhő, és hirtelen elnyelte a holdat, mint mikor egy nagy ezüst tallér egy kék harisnyába pottyan. Kissé sötétebb lett; ünnepélyes, méla csönd borult az alvó természetre. Csak a szekerek hurutyoltak a kátyúkban, egy-egy kakaskukorékolás hangzott a pesti tanyákról. A lovak kedvetlenül cammogtak, a kocsisok bóbiskoltak, a szenátorok komoly gondokba mélyedve, szótlanul ültek egymás mellett, nagy ritkán cserélvén ki eszméiket. Pedig bízvást cserélhettek, mert mindnyájuk gondolata egyforma volt; ha az egyik azt mondta: »Hogy adjuk át otthon a nagy semmit?«, a másik hümmögött, bámult az éjszakába és azt válaszolta kis vártatva: »Inkább volnék most juhászkutya, mint kecskeméti szenátor«, a harmadik felütötte lekonyult fejét és sóhajtva tette hozzá: »Száz ökörért, ötven paripáért egy zöld köntös – jó vásár.« Azzal újra elhallgattak, újra merőn bámultak a fehéres ködbe, melyből azok a szeszélyes alakzatok rajzottak. Hát egyszer csak az egyik ilyen ködoszlopból egyszerre kivált egy kísértet. Szembetűnőbb, igazibb a többinél, az útra állt a lovak elé… s árnyéka mozgott az úton. Az elölmenőknek lovai meghőköltek. A kocsis felpislantott. Egy lágy női hang megcsendült: – Álljanak meg! A katolikus Inokai keresztet vetett magára. »Minden jó lélek dicséri az urat!« – Ki vagy? – kérdezé Kriston. – Hát a Cinna vagyok, a cigányleány. Vegyenek fel hamar a kocsira. Az imént csak Inokai ijedt meg, de most már holtra rémült Kriston és Porosznoki is. Sőt a másik kocsin jövő főbíró sem restellt leugrani. – Hogy kerülsz ide, te csóka? – Elszöktem! – felelte Cinna