NNCL1432-510v1.0

Darren Shan

RÉMSÉGEK

CIRKUSZA

Darren Shan regényes története

ELSŐ KÖNYV

Móra Könyvkiadó

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Darren Shan: Cirque du Freak

HarperCollinsPublishers Ltd.

77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith

London W6 8JB

© Darren Shan, 2000

A szerző erkölcsi jogot formál rá, hogy azonosnak

tekintsék a mű szerzőjével

Madame Octa históhája olvasható a világhálón.

akárcsak Darren Shané!

Az összes rémséget megtalálod Darren Shan

hivatalos honlapján:

www.darrenshan.com

Fordította

F. Nagy Piroska

A sorozatterv és a borító

Papp Beatrix munkaja,

MÁSODIK KIADÁS

Hungarian translarion © F. Nagy Piroska, 2001, 2002

Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2001, 2002

E szörnyparádé nem jelenhetett volna meg

alább felsorolt laboratóriumi gyakornokaim

kemény munkaja nélkül:

"A Rémes Paros" – Biddy és Liam

"Ördögi" Domenica de Rosa

"Zsémbes" Gillie Russell

"Végzetes" Emma Schlesinger

és

"A Bíborszínű Éj Ura" – Christopher Little

Köszönet illeti továbbá

társaimat a lakmározásban:

a HarperCollins félelmetes teremtményeit

és az Askeaton Általános Iskola

hajmeresztő tanulóit

(és másokat), akik vállalták

az engedelmes kísérleti nyulak szerepét,

s dacoltak a lidércnyomásokkal,

hogy ez a könyv

minél nyomasztóbb, komorabb

és dermesztőbb lehessen.

BEVEZETÉS

Világéletemben odavoltam a pókokért. Kisebb koromban gyűjtöttem is őket. Képes voltam órákig kutatni a kertünk végében álló ócska fészerben pókhálók után, hogy meglessem e nyolclábú ragadozókat. Ha rábukkantam egyre, behoztam, és szabadon engedtem a szobámban.

Az őrületbe tudtam kergetni velük a mamámat!

A pókok egy vagy két nap után rendszerint egyszer és mindenkorra leléptek, de néha megesett, hogy tovább időztek a szobámban. Volt egy, amelyik az ágyam fölé szőtt hálót, és majdnem egy hónapig állt őrt benne. Elalvás előtt gyakran elképzeltem, hogy leereszkedik, bemászik a számba, le a torkomon, és a hasamban lerakja a tojásait. Egy idő múlva aztán kikelnek a kispókok, és belülről, elevenen felfalnak.

Kiskoromban nagyon szerettem félni.

Amikor kilencéves lettem, kaptam a mamámtól és a papámtól egy kis tarantellapókot. Nem volt mérges, se túl nagy, de ez volt a legfantasztikusabb ajándék, amit valaha kaptam. Szinte minden ébren töltött időmben ezzel a pókkal játszottam. A legfinomabb falatokat tettem elébe: legyet, svábbogarat, apró kukacokat. Gyalázatosan elbánt velük.

Aztán egy napon nagy marhaságot csináltam. Láttam egy rajzfilmet, amelyikben az egyik szereplőt beszippantotta a porszívó. De nem lett semmi baja. Porosan, mocskosan kipréselte magát a porzsákból. Muris volt.

Annyira, hogy magam is kipróbáltam. A tarantellapókkal.

Mondanom se kell, nekem nem sült el olyan jól, mint a rajzfilmben. A porszívó darabokra szaggatta a pókomat. Sokat bőgtem miatta, de ez már nem segített rajta. A kedvencem elpusztult, ráadásul az én hibámból. Ezen már nem lehetett változtatni.

Amikor a szüleim megtudták, mit tettem, a hajukat tépve ordítoztak velem – a tarantella ugyanis jó sok pénzbe került. Felelőtlen, ostoba kölyöknek neveztek, és attól a naptól kezdve többé nem engedték meg, hogy saját állatom legyen, még a közönséges kerti pókot sem engedélyezték.

Két okból fogtam bele a történet elmesélésébe. Az egyik a könyv olvasása közben ki fog derülni. A másik ok a következő:

A történet igaz.

Nem várom el tőled, hogy elhidd – magam sem hinném el, ha nem éltem volna át –, de tényleg megtörtént. Minden, amit a könyvben leírok, szóról szóra így esett meg.

A valóságos életről tudni kell, hogy ha valami marhaságot csinálsz, rendszerint megkeserülöd. A könyvekben a hős annyi hibát követhet el, amennyit csak akar. Nem számít, mit csinál, a végén úgyis minden jóra fordul. A rosszaknak ellátják a baját, a gubancokat kibogozzák, és végül minden rendbe jön.

Az igazi életben a porszívók megölik a pókokat. Ha úgy mész át egy forgalmas úton, hogy nem nézel körül, elüt egy autó. Ha leesel a fáról, biztos, hogy eltöröd valamelyik csontodat.

Az igazi élet azonban veszedelmes. És kegyetlen. Nem kellenek neki hősök, fütyül a szerencsés befejezésre, és arra, hogy a dolgoknak milyennek kellene lenniük. Az emberek meghalnak. A csatákat elveszítik. Gyakran a gonosz győz.

Ezt le akartam szögezni, mielőtt nekikezdek.

És még valamit: a nevem valójában nem Darren Shan. Ebben a könyvben minden úgy igaz, ahogy leírom, kivéve a neveket. Meg kellett változtatnom őket, mert... nos, mire a végére jutsz, rá fogsz jönni, miért.

Nem használtam egyetlen valódi nevet sem, sem a sajátomat, sem a húgomét, sem a barátaimét, sem a tanáraimét. Egyik név sem igazi. Még a városom, sőt az országom nevét sem árulom el. Nem merem.

Ennyi talán elég is bevezetőnek. Ha felkészültél, akkor kezdhetjük.

Ha kitalált történet lenne, úgy kezdődne, hogy éjszaka van, odakint vihar tombol, huhognak a baglyok, s az ágy alól recsegő zajok hallatszanak. Csakhogy ez igaz örténet, úgyhogy ott kell kezdenem, ahol valójában elkezdődött.

A vécén.

Az iskolai vécén ültem, és egy dalt dudorásztam. Rajtam volt a nadrágom. Az angolóra vége felé jöttem ki, mert hányingerem lett. Mr. Dalton, a tanárom, szupermódon kezeli az ilyen helyzeteket. Van elég sütnivalója, hogy meg tudja állapítani, mikor tetteted magad, és mikor komoly az ügy. Amikor jelentkeztem, hogy rosszul vagyok, csak rám nézett, bólintott, és azt mondta, hogy menjek ki a vécére.

– Ereszd ki a kisrókát, Darren, aztán nyomás vissza – mondta.

Bár minden tanár olyan megértő volna, mint Mr. Dalton!

Végül nem is kellett hánynom, de még kicsit émelyegtem, úgyhogy elüldögéltem a vécén.

Hallottam az óra végét jelző csengőt, és hogy a többiek kirontanak az osztályból az ebédszünetre. Szívesen csatlakoztam volna hozzájuk, de tudtam, hogy Mr. Daltonnak szemet szúrna, ha ilyen hamar meglátna az udvaron. Ha rájön, hogy valaki becsapta, nem kezd ordítozni, sőt inkább elhallgat, és időtlen időkig nem szól az illetőhöz, ami talán még rosszabb, mintha ordítozott volna vele.

Szóval, ott üldögéltem, dudorásztam, néztem az órámat, és vártam. Aztán meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja.

– Darren! Hé, Darren! Beleestél, vagy mi van?

Elvigyorodtam. Steve Leopard volt az, a legjobb barátom. Az igazi neve Leonard volt, de mindenki Leopardnak hívta. És nem csak azért, mert olyan jól rímelt a nevére. Steve az a fajta fiú volt, akit a mamám csak úgy hív, hogy "vadember". Ahol csak megjelent, biztos, hogy kitört a botrány: verekedésbe keveredett, vagy rajtakapták valami bolti lopáson. Egyszer – még gyerekkocsiban tologatták – talált egy hegyes botot, és azzal szurkalta az arra menő nőket (nem kell mondanom, ugye, hogy hová bökte a botot?).

Mindenütt féltek tőle, és megvetették. Én nem. Montessori óta, amikor először találkoztunk, én voltam a legjobb barátja. A mamám szerint a vadsága vonzott, pedig egyszerűen csak jól éreztem magam vele. Rettentően indulatos természete volt; ha eldurrant a feje, óriási jeleneteket tudott rendezni. Ilyenkor én elfutottam, és csak akkor mentem vissza,  amikor már lehiggadt.

Steve rossz híre valamelyest enyhült az évek múlásával – a mamája jobbnál jobb nevelési tanácsadókhoz járt vele, akik megtanították rá, hogyan uralkodjon magán –, de a neve ma is fogalom volt az iskolaudvaron, és még a nagyobbak is óvakodtak attól, hogy összeakaszkodjanak vele.

– Hé, Steve – kiáltottam vissza. – Itt vagyok! – Rácsaptam az ajtóra, hogy tudja, melyik mögött kuksolok.

Odarobogott, én pedig kinyitottam az ajtót. Amikor meglátta, hogy felhúzott nadrággal üldögélek a vécén, elvigyorodott.

– Hánytál? – érdeklődött.

– Nem – feleltem.

– Fogsz?

– Lehet – mondtam. Aztán hirtelen előrehajoltam, és úgy tettem, mintha most adnék ki magamból mindent. Blöááá! De Steve Leopard túlságosan jól ismert ahhoz, hogy be tudjam csapni.

– Kipucolhatnád a cipőmet, ha már úgyis ilyen mélyre hajoltál – mondta, és jót nevetett, amikor úgy tettem, mintha ráköpnék a cipőjére, és egy darab vécépapírral lesikálnám.

– Történt valami érdekes az órán? – kérdeztem, és újra felegyenesedtem.

– Semmi. A szokásos hülyeségek.

– Megcsináltad a történelem-házit? – kérdeztem tovább.

– Csak holnapra kellett, nem? – nézett rám aggodalmas képpel. Steve rendszerint el szokta felejteni a házi feladatot.

– Holnaputánra – nyugtattam meg.

– Jaj de jó – mondta megkönnyebbülve. – Már azt hittem... – Félbehagyta a mondatot, és összeráncolta a homlokát. – Várj csak! Ma csütörtök van. Holnapután...

– Megetted! – üvöltöttem diadalmasan, és nagyot csaptam a vállára.

– Au! – kiáltotta. – Ez fájt! – Megdörzsölte a karját, de én tudtam, hogy ennyire azért nem fájt. – Kijössz? – kérdezte.

– Gondoltam, itt maradok, és elgyönyörködöm a kilátásban – feleltem, és ültömben hátradőltem a vécén.

– Ne hülyéskedj – mondta. – Amikor bejöttem, 5:1-re vesztésre álltunk. Azóta már bekaphattuk a hatodikat vagy akár a hetediket is. Szükségünk van rád. – A futballról beszélt. Minden ebédszünetben lejátszottunk egy meccset. Rendszerint a mi csapatunk nyert, de most sok jó játékosunkat nélkülöznünk kellett. Dave Morgan eltörte a lábát. Sam White átiratkozott egy másik iskolába, mert elköltöztek. Danny Curtain pedig abbahagyta a futballt, hogy a nagyszünetekben kilóghasson Sheila Leigh-jel, akivel együtt jár. Az idióta!

Én vagyok a csapat legjobb középcsatára. Vannak nálam jobb védők és középpályások, Tommy Jones pedig az egész iskolában a legjobb kapus, de én vagyok az egyetlen, aki képes arra, hogy előretörve egy nap akár négyszer vagy ötször is tévedhetetlenül a kapuba találjon.

– Oké – mondtam, és felálltam. – Kihúzlak benneteket a csávából. A héten mindennap mesterhármast lőttem. Kár lenne most megállni.

Elhúztunk a nagyobb fiúk mellett – a mosdók körül cigiztek, mint rendesen –, egyenesen az öltözőszekrényemhez, hogy átvegyem az edzőcipőmet. Az előző fantasztikusan jó volt, egy fogalmazásversenyen nyertem. De pár hónapja elszakadt a füzője, és az oldalán is kezdett leválni a gumi. Es persze a lábam is nőtt! A mostani cipőm is baró, de azért nem ugyanaz.

8:3-ra égtünk, amikor odaértem. Nem volt ez igazi pálya, csak egy hosszú rész az iskola udvarán, amelynek mindkét végén fölfestették a kapukat. Akárki festette is, komplett idióta volt. Az egyik oldalon túl magasra, a másikon meg túl alacsonyra festette a felső kapufát!

– Nyugi, srácok, megjött Géppuskalábú Shan! – kiáltottam, és berohantam a pályára. Többen nevettek vagy morogtak valamit, de láttam, hogy a társaím arca felderült, az ellenfeleké pedig elkomorodott.

Óriási lendülettel rohamoztam, és egy perc alatt két gólt is lőttem. Minden jel arra vallott, hogy felzárkózunk, vagy talán meg is nyerjük a meccset. De kifutottunk az időből. Ha korábban állok be, minden a legjobban alakult volna, de épp akkor szólalt meg a csengő, amikor elértem a legjobb formámat, úgyhogy 9:7-re kikaptunk.

Épp amikor levonultunk a pályáról, Alan Morris futott ki az udvarra. Az arca ki volt vörösödve, és zihálva kapkodta a levegőt. Ők a három legjobb barátom:

Steve Leopard, Tommy Jones és Alan Morris. Valószínűleg mi vagyunk a világ legfurcsább négyes fogata, hiszen csak egyikünknek – Steve-nek – van gúnyneve.

– Nézzétek, mit találtam! – rikoltotta Alan, és egy ázott papírlapot dugdosott az orrunk alá.

– Mi az? – próbálta kikapni a kezéből Tommy.

– Egy... – kezdte Alan, de elhallgatott, mert felharsant Mr. Dalton hangja:

– Ti ott négyen! Befelé!

– Jövünk, Mr. Dalton! – üvöltötte vissza Stevc. Ő Mr. Dalton kedvence, úgyhogy rendszerint minden olyasmit megúszik, amiért mi, többiek szorulni szoktunk. Például amikor trágár szavakat kever a beszédébe. Ha én használnék hébe-hóba olyan szavakat, mint Steve, már rég kirúgtak volna.

De Steve-vel Mr. Dalton kivételez, mert különlegesnek tartja. Steve néha tényleg fantasztikus, bármit kérdeznek az órán, mindent tud, máskor meg a nevét is alig tudja kibetűzni. Mr. Dalton azt mondja, Steve amolyan idiot savant, ami annyit jelent, hogy hülye zseni!

De akármennyire is kivételez vele Mr. Dalton, még Steve-nek sincs megengedve, hogy elkéssen az óráról. Így aztán akármit talált is Alan, várnia kellett vele. A focitól kimelegedve, lihegve visszatrappoltunk az osztályba, és megkezdődött a következő óra.

Nem sejtettem, hogy Alan rejtélyes papírlapja egyszer és mindenkorra meg fogja változtatni az életemet. Örök időkre elrontja!

Az ebédszünet után ismét Mr. Daltonnal volt történelemóránk. A II. világháborút tanultuk. En különösképpen nem lelkesedtem érte, de Steve szerint óriási volt.

Ő mindent szeret, aminek a gyilkoláshoz és a háborúhoz van valami köze. Gyakran emlegette, hogy ha felnő, zsoldos lesz – olyan katona, aki pénzért harcol. És komolyan gondolta!

Történelemóra után matematika következett, és – szinte hihetetlen – harmadszor is Mr. Dalton jött be az órára! A matektanárunk megbetegedett, így minden óráját másoknak kellett helyette megtartani.

Steve-vel madarat lehetett volna fogatni. A kedvenc tanára háromszor egymás után! Ez volt az első alkalom, hogy Mr. Dalton matematikát tanított nekünk, úgyhogy Steve rögtön villogni kezdett: megmutatta, hol tartunk a könyvben, s úgy magyarázta neki a kicsit is bonyolultabb példákat, mintha valami kis kölyökhöz beszélne. Mr. Dalton nem bánta. Már ismerte Steve-et, és pontosan tudta, hogy kell kezelni őt.

Az óráin általában feszes tempót diktált – jól éreztük magunkat, óra végén mégis mindig úgy jöttünk ki, hogy tanultunk valamit –, de a matekhoz nem sokat konyított. Nagyon igyekezett, de láttuk, hogy az egész valahogy túl magas neki, úgyhogy mialatt azon kínlódott, hogy tisztába jöjjön a lényeggel – belebújt a matekkönyvbe, miközben a mellette álló Steve ellátta "segítő" magyarázatokkal –, mi izegni-mozogni kezdtünk, halkan beszélgettünk, és a pad alatt leveleket küldözgettünk egymásnak.

Én is küldtem egy levelet Alannek: kértem, hogy mutassa meg azt a titokzatos papírt. Ő először nem akarta elküldeni, de addig bombáztam a leveleimmel, míg beadta a derekát. Tommy kettővel arrébb ül, mint ő, úgyhogy először ő kapta meg. Kinyitotta, és olvasni kezdte. Az arca eközben felderült, s a szája tátva maradt. Amikor továbbadta nekem – miután háromszor végigolvasta –, megértettem, miért.

Egy szórólap volt, amolyan reklámpapír: egy vándorcirkusz hirdette magát rajta. A lap tetején egy farkasfej képét lehetett látni: a szája tátva, és hatalmas fogairól csöpögött a nyál. A lap alján egy pók és egy kígyó képe volt; ezek is nagyon ijesztőnek látszottak.

Közvetlenül a farkas alatt, hatalmas piros betűkkel ez állt:

CIRQUE DU FREAK

Alatta, kisebb betűkkel:

Csak egy hétig – a Rémségek Cirkusza!

úgymint:

Sive és Seersa – az Ikercsavar!

Kígyótestű fiú! Farkasember! Vasfogú Gertha!

Larten Crepsley és idomított pókja, Madame Octa!

Bordás Alexander! Szakállas asszony! Kezes Hans!

Kétgyomrú Rhamus – a világ legkövérebb embere!

Mindezek alatt egy cím volt feltüntetve, ahol jegyet lehet vásárolni, és ahol megmondják, hol lesz az előadás. És egészen lent, közvetlenül a kígyó és a pók képe fölött:

NYÚLSZÍVŰEK NE JÖJJENEK!

JEGYELŐVÉTEL KORLÁTOZOTT SZÁMBAN!

– Cirque du Freak? – motyogtam halkan magam elé. Ez valami francia kifejezés... Rémségek cirkusza! Torzszülötteket mutogatnak benne? Nagyon úgy fest a dolog.

Elölről kezdtem olvasni a hirdetést. Elmerültem a fellépők leírásában és a róluk közölt képek szemlélésében. Annyira, hogy még Mr. Daltonról is megfeledkeztem. Csak akkor jutott az eszembe, amikor arra riadtam fel, hogy az osztályban néma csend honol. Fölnéztem, és láttam, hogy Steve egymaga áll az osztály előtt. Elvigyorodott, és kiöltötte rám a nyelvét. Bizseregni kezdett a tarkóm. Hátrapillantottam a vállam felett, és megláttam Mr. Daltont, aki ott állt, és szorosra zárt szájjal olvasta a szórólapot.

– Mi ez? – csattant fel, és egy hirtelen mozdulattal kikapta a lapot a kezemből.

– Egy hirdetés, uram – válaszoltam.

– Honnan szerezted? – kérdezte. Nagyon dühösnek látszott. Még nem is láttam ilyen dühösnek. – Honnan szerezted? – kérdezte még egyszer.

Idegességemben megnyaltam a szám szélét. Nem tudtam, mit válaszoljak. Alant semmiképpen sem akartam bemártani – és tudtam, hogy magától nem fogja elvinni a balhét: még mi, a barátai is tudtuk róla, hogy a legjobb akarattal sem lehet bátornak nevezni –, de valahogy leállt az agyműködésem, és semmiféle elfogadható hazugság nem jutott az eszembe. Szerencsére Steve közbelépett.

– Tőlem kapta, tanár úr – szólalt meg.

– Tőled? – pislantott tétován Mr. Dalton.

– A buszmegálló közelében találtam, uram – hazudta folyékonyan Steve. – Egy idősebb fickó hajította el. Én érdekesnek gondoltam, és fölvettem a földről. Az óra végén meg akartam kérdezni, hogy mi a véleménye róla a tanár úrnak.

– Ó. – Mr. Dalton igyekezett úgy tenni, mintha nem találná hízelgőnek, amit Steve mondott, de én láttam rajta, hogy mintha hájjal kenegetnék. – Az más. Ha valakiben a kíváncsiság dolgozik, azzal nincs semmi bajom. Ülj le, Steve.

Steve leült, Mr. Dalton pedig egy darabka gyurmaragasztóval felbiggyesztette a szórólapot a táblára.

– Régen – kezdte, és ujjával rábökött a papírra – valóban cirkuszban mutogatták a torzszülötteket. Pénzsóvár mutatványosok ketrecbe dugták a deformált embereket, és...

– Tanár úr, mit jelent az, hogy deformalt? – kérdezte valaki.

– Olyan ember, aki külsűre különbözik a többiektől – felelte Mr. Dalton. – Három karja van, vagy két orra, vagy nincs lába, illetve túl kicsi, vagy éppen túlságosan magas. Szélhámos emberek közszemlére tették ezeket a szerencsétleneket – pedig csak a testük volt szokatlan, amúgy olyanok voltak, mint te vagy én –, és torzszülötteknek nevezték őket. Biztatták a közönséget, hogy megbámulják, hogy kinevessék, kigúnyolják őket. Úgy bántak velük, mintha állatok lennének. Keveset fizettek nekik, ütötték-verték, rongyokban járatták, mosakodni pedig nem engedték e nyomorult párákat.

– Ez kegyedenség – szólalt meg egy elöl ülő lány, Delaina Price.

– Úgy van – bólintott Mr. Dalton. – Az úgynevezett "rémségek cirkusza" kegyetlen és gyalázatos mutatvány volt. Ezért gurultam dühbe, amikor megláttam ezt. – És letépte a papírlapot a tábláról. – Évekkel ezelőtt betiltották, de időnként felröppen a hír, hogy mind a mai napig létezik ez a szörnyű szórakoztatás.

– Gondolja, tanár úr, hogy a Cirque du Freakben igazi torzszülötteket mutogatnak? – kérdeztem kíváncsian.

Mr. Dalton újra szemügyre vette a hírdetést, aztán megrázta a fejét.

– Kétlem – mondta. – Talán csak valami ízetlen tréfa. De még ha valódi volna is – emelte fel az ujját –, remélem, közületek senki sem kívánkozna megnézni.

– Ó, dehogy, tanár úr – siettünk mindnyájan megnyugtatni.

– Mert az efféle cirkusz gyalázatos – magyarázta. – Úgy tesz, mintha valódi látványosságot kínálna, holott a valóságban a bűn fertője. Aki oda elmegy, éppoly romlottá válik, mint azok, akik működtetik.

– Igazán elvetemült, aki egy ilyen helyre el akar menni z helyeselt buzgón Steve, majd rám nézett, kacsintott egyet, és némán, csak a száját mozgatva üzente:

– Elmegyünk!

Steve rávette Mr. Daltont, hogy megtarthassa a szórólapot. Azt mondta, szeretné kitenni a szobája falára. Mr. Dalton nem akarta odaadni neki, végül meggondolta magát. De mielőtt átadta volna, letépte az aljáról a címet.

Tanítás után mi négyen – én, Steve, Alan Morris és Tommy Jones – összegyűltünk az udvaron, és alaposan megvizsgáltuk a csalogató hirdetést.

– Biztos, hogy csalás – jelentettem ki.

– Miért? – kérdezte Alan.

– Mert már nem engedélyezik az ilyesmit – okoskodtam tovább. – Évekkel ezelőtt betiltották már a farkasemberek és a kígyótestű fiúk mutogatását. Mr. Dalton is megmondta.

– Nem csalás! – erősködött Alan.

– Hol szerezted? – kérdezte Tommy.

– Loptam – felelte halkan Alan. – A bátyámé.

Alan bátyja, Tony Morris, a legverekedősebb fiú volt az egész iskolában, amíg ki nem rúgták. Nagydarab, komisz, rosszindulatú alak volt.

– Te Tonytól loptál? – hüledeztem. – Meguntad az életedet?

– Nem fogja megtudni, hogy én voltam – felelte Alan. – Benne volt a nadrágjában, amit a mamám berakott a mosógépbe. Amikor kivettem, betettem a helyére egy üres lapot. Azt fogja gondolni, hogy az írás lemosódott róla.

– Ravasz – bólogatott Steve.

– És Tony honnan szerezte? – kérdeztem.

– Egy mellékutcában osztogatta egy alak – hangzott Alan válasza. – Az egyik szereplő, valami Crepsley.

– Akinek a pókja van? – kérdezte Tommy.

– Az – felelte Alan –, csak akkor nem volt vele. Egyik este Tony épp jött hazafelé a kocsmából. – Tony nincs még annyi idős, hogy egy kocsmában kiszolgálják, de idősebb fickókkal járkál, akik szoktak neki italt fizetni. – Ez a Crepsley kezébe nyomta ezt a papírt, s még azt is mondta, hogy ezzel a műsorral járják a világot, és titokban mutatják be a legkülönbözőbb városokban. Azt mondta, csak az vehet jegyet, akinek van ilyen szórólapja, ugyanis csak olyanoknak adnak, akikben megbízhatnak. És nem szabad senkinek sem szólni a műsorról. Én is csak azért tudok róla, mert Tony jó hangulatban volt – mint mindig, ha iszik –, és nem tudta tartani a száját.

– Mennyibe kerül a jegy? – kérdezte Steve.

– Tizenöt font per koponya – válaszolta Alan.

– Tizenöt font! – kiáltottuk egyszerre elhűlve.

– Ki adna ki üzenöt fontot azért, hogy lásson néhány torz pofát! – horkant fel Steve.

– Én – kottyantottam el magam.

– Én is – csatlakozott Tommy.

– Meg én – tette hozzá Alan.

– Hát persze – szögezte le Steve. – Csakhogy nekünk nincs kidobni való tizenöt fontunk. A vita tehát akadémikus.

– Mit jelent az, hogy akadémikus? – érdeklődött Alan.

– Azt jelenti, hogy nincs pénzünk a jegyekre, úgyhogy nem számít, megvennénk-e, vagy sem – magyarázta Steve. – Könnyű azt mondani, hogy megvennél valamit, ha úgyis tudod, hogy nem áll módodban.